48. bejegyzés: A különbség két szakítás között

Írta: ,

Életünk legelső igazi szakítása örök nyomot hagy a lelkünkben. Kitörölhetetlenül ott maradnak a szívünkben az emlékképek: ahogy a boldog pillanatokat egyszer csak beárnyékolták a baljós felhők, ahogy egymásra néztetek, és többé nem azzal a jól ismert, szerelmes tekintettel találtad szembe magad. Ahogy tudatosult benned, hogy valaminek vége szakadt – és bármivel is próbálkozol, ez már visszavonhatatlanul elillant.

Ugyan ki tudná elfelejteni a csalódottságot, a szomorúságot, a könnyeket, a remény és a düh állandó váltakozását? Persze nem sokkal később rájöttünk, hogy ez az időszak nem tart örökké. Szerencsére előbb-utóbb vége szakad a gyász korszakának, és minden halad tovább egy egészen új irányba, miközben a rossz élmények fokozatosan vándorolnak át a jelenedből a múltadba. Azt mondják, az első szakítás a legfájdalmasabb, mert ekkor tapasztaljuk meg először, milyen érzés, amikor összetörik a szívünket. Fogalmunk sincs arról, mi vár ránk a következő napon, és az ismeretlen mindig ijesztőnek tűnik.

Amikor nagyjából másfél évvel ezelőtt életem első nagy szerelme kisétált az ajtón, azt hittem, eljött a világ vége. Legalábbis biztos voltam benne, hogy az apokalipszis nagyjából ilyen érzés lehet. Szinte vártam, mikor jelentik be a hírcsatornák, hogy ennyi volt, mindennek befellegzett, és többé nincs értelme bármibe is belefogni. Persze erre aztán várhattam volna egy darabig, hiszen tisztában voltam vele: csak az én világom ért véget. Az addig megszokott, már teljesen kiismert univerzumom összeomlott, én pedig megrekedtem benne egyedül. Bár akkoriban tényleg azt hittem, rövidesen kiderült, hogy a barátaim végig ott voltak a környéken, és nagy mázlimra a lelkierőm sem hagyott el végleg. Úgyhogy felépítettem egy egészen új világot, és megfogadtam (sőt, 100%-ig biztos voltam benne), hogy többé nem hagyom leomlani a falakat. De a kiszámíthatatlan dolgok épp azért érnek minket olyan váratlanul, mert még csak meg sem fordult a fejünkben, hogy megtörténhetnek...

Az elmúlt néhány napban úgy éreztem magam, mintha az életem az utóbbi másfél évben egy hatalmas, kecsesen ívelt kört tett volna meg – csak azért, hogy aztán 360 fokban érjen véget, mert kábé ugyanabban a béna helyzetben találtam magam, mint tavaly ilyenkor. A kanapén ültem, csak úgy meredtem előre, mint egy szobor, és felidéztem magamban az előző hét eseményeit. Miután közel két napig nem tudtam bejutni a lakásomba, Máté pedig nemhogy nem érdeklődött irántam, de még a találkozásunkkor is jobban emlékeztetett egy jégcsapra, mint a „pasimra”, elhatároztam magam. Az emberek többsége megérzi a lelki vihar közeledtét, én pedig tudtam, hogy a várakozás fázisa a legelviselhetetlenebb, szóval megkértem Mátét, fussunk össze egy kicsit. Valójában fogalmam sem volt, mit fogok neki mondani (előre megtervezett monológgal már nem is próbálkoztam, mert annak úgy is dadogás a vége), csak abban voltam biztos, hogy most az egyszer a saját érdekeimet kell néznem, és muszáj lezárnom ezt az egészet. Hiába szeretem őt, saját magamat sokkal jobban kell szeretnem.