Miért olyan nehéz párt találni manapság?

Írta: ,

Furcsa érzés fog el minden alkalommal, amikor azt látom, hogy késő harmincas nők tinédzser módjára próbálnak pasizni a szórakozóhelyeken, vagy amikor a negyvenes, „örökifjú” férfiak kétségbeesetten egyensúlyoznak múló fiatalságuk maradványain. Hol siklott ki az életük? Kisiklott egyáltalán? És miért nevezhetjük generációs problémának a párválasztási nehézségeket? Szubjektív gondolatok következnek.

Nem általánosítás, ha azt mondom: mindenki szeretné a neki való, ideális párt megtalálni. Sokan ejtik magukat a „nekem bőven elég, ha szeret” önámításba, de azért a legtöbbünknek határozott elképzelési vannak arról, hogyan is kéne kinéznie annak az egynek. Nőknél elsődleges a magasság-humor-önbizalom szentháromsága, a férfiak talán egy kicsit egyszerűbbek: legyen aranyos, kedves, nézzen ki jól most és a jövőben is. Nem hangzik túl bonyolultnak, mégis huszonöttől negyvenig rengetegen bajlódnak párjuk megtalálásával.

Mi, férfiak, könnyen beleragadunk a gyermeklétbe. Kitolódott a felnőtté válás időszaka, a mama gondoskodását keressük kirepülés után is: véletlenül se kelljen bármiért is felelősséget vállalni, egy nőért meg pláne ne. Felelősséget azért, hogy hűséggel, támogatással és szeretettel forduljunk felé, lemondva a szabadságunk jelentős részéről. Nem akarok persze mindenki nevében beszélni, de elég körbenézni éjjel egy buliban, hogy bőven találjunk példát a jelenségre.

A „sok fagyit megkóstolok, mielőtt kiválasztom a kedvencem” életérzése tovább tarthat azonban, mint szeretnénk: annyira meg lehet szokni ezt az életmódot, hogy óriási traumát jelenthet, ha mégis lemondunk róla. De hiába hitegetjük magunkat, hogy lesz jobb, mert mindenki különleges – igazából az emberi természet nem olyan változatos, mint szeretnénk. Ahogy Mérő László kifejezően mondta: másképp vagyunk egyformák.