Működőképesek az újrakezdett kapcsolatok? A felmelegített érzések nyomában

Írta: ,

Egy kapcsolat megszakadása is gyász, veszteség, és ugyanúgy végig kell vánszorognunk a lelki feldolgozás fázisain, mintha örökre búcsúznánk egy szerettünktől. A ránk szakadó magány jobban sajog, mint a fizikai érintés hiánya. Önostorozó lélekéheztetésbe kezdünk, ami szomorú, magányos cselekedet, és ha túl sokáig végezzük, életstílussá válhat – zsémbes, irigy, besavanyodott, rosszmájú embert formálva belőlünk. Pedig aki elment, nem vitte magával a napot. Nem kell a tükröket letakarni, és nem kell megállítani az órát az ő kedvéért. Számunkra nem állt meg az idő.

Meddig kell gyászolni egy szerelmet? Meddig kell jelképesen feketében járnunk, mikor dobozoljuk be az emlékeket végleg, és dobjuk le a szemétledobón? Mikor töröljük ki a telefonszámát, mikor legyen az, amikor már nem ő az első gondolatunk reggelente, mikor váljunk le egymásról végleg? Mikor nem fogjuk már hallani a cipőtalpai kopogását az ablak alatt a hajnali csöndben? Önvédelemből csináltunk félhomályt, meddig tart még az ideiglenes paralízis a szívben, és a végtagokban? Egy ideig még tart. Kitartás, időre van szükség. Ha néhanapján újra kilépünk a fényre, a hátsó kijáratot használjuk, látni sem akarjuk, ahol ő valaha járt. Idő. Egy év, hivatalosan, ha meghal egy szerettünk. Ha letelik a gyászév, akkor majd újra kezdődik az élet. Akkor levetem a fekete ruhát, és másnap belebújok a színesbe, élni, lélegezni fogok újra. Egyetlen év elég?

Legyünk barátok, mondjuk kínok közt, görcsbe rándult aggyal, keserves grimasszal az arcon. Megöltük, szétzúztuk, agyongyötörtük egymást a kapcsolatban, belátjuk, hogy nem működik. De egy elmúlt szerelem soha nem lehet azonnal, varázspálca suhintásra barátság. Egymásról le kell válni, és át kell értékelni a másik embert, útjára engedni, és nem figyelni többé a lépéseit, még távolról sem.

Nehéz elfogadni, hogy két hihetetlenül különleges ember, akik imádták egymást, most senkik. Vannak a párkapcsolatban élők, és vagyunk mi, ismételgettük büszkén, ne menjünk le mások szintjére. És lám, nekünk sem sikerül, itt állunk bátortalanul, szárnyszegetten, most hogyan tovább? Mi nem leszünk a szakítás után sem hétköznapi páros, éretten majd kézben tartjuk a dolgokat, „maradjunk barátok”. Maradjunk kapcsolatban. Miért? Soha nem lesz vége.

A régi szokások nehezen halnak meg, tartja a mondás. Mit teszünk? Összekeverjük a megszokást a szerelemmel. Jönnek újra a vasárnapi mozik, a reggelik a közös helyen, a neki vajas, neked sós popcorn…