Miért nem boldog, aki szerelmes?

Írta: ,

Az erdélyi sóbányákban az a szokás, hogy a vízzel elöntött járatokba a bányászok kőrisfa ágakat dobnak. A víz visszahúzódása után látható, hogy a bedobott ágakat vastag, káprázatosan csillogó, gyönyörű sókristály borítja, amit a bányászok a turistáknak adnak el, nem kevés pénzért. Ez a szerelem – mondja a francia író, Stendhal. Rákristályosítjuk a szerelmünkre azokat az értékeket, amiket szeretnénk látni benne, majd ha később rájövünk, hogy az csak egy száraz faág, akkor súlyos csalódásként éljük meg a szerelmet.

Létezik-e férfi és női szerelem?

Jung szerint nincs férfi vagy női lélek. Minden lélekben jelen van mindkettő. Goethe azt mondta magáról, hogy ő hol férfi, hol nő, amikor utóbbi, akkor befogadja a világot, amikor férfi, akkor kiadja a mélyében rejlőt. Greta Garbo a filmtörténelem egyik legérdekesebb alakja. A svéd színésznő személyes levelezéseiben mindig férfiként, „legényként” utalt saját magára, amikor hölgy ismerőseinek írt.

Vekerdy Tamás pszichológus egyik idei előadásában tette fel a kérdést: magadat szereted a másikban vagy tényleg érett módon a másik személyiségét szereted, amikor szerelmes vagy?

Létezik két közismert mondás is, amely egymással ellentétes: az egyik szerint „hasonló hasonlónak örül”, a másik úgy szól, hogy „az ellentétek vonzzák egymást”. A szerelemben ez a két közmondás egyszerre érvényesül. Örülünk annak, hogy összhang van köztünk, hiszen saját magunk kibontakoztatására szükségünk van egy másik emberre és örülünk annak, ami újdonság a másikban.

Pszichológusok szerint a másik ember hozzáállásán múlik, hogy egy kapcsolatban kihozzuk-e magunkból azt, ami egyébként bennünk maradna. És mi is tevékenyen részt veszünk minden emberi kapcsolatunkat tekintve abban, hogy a hozzánk közelállók azzá váljanak, amilyenné szeretnénk őket látni.

A filmek és a média évtizedek óta azt tárja elénk, hogy akkor vagy boldog, ha szerelmes vagy. Ez a folyamatos nyomás egy feszítő ellentétet szül a valósággal szemben, nem csak a fiatalokban, hanem a felnőttekben is. A szerelem sok örömöt hoz, ez kétségtelen. De sokkal több fáradtságot, féltékenységet, várakozást, néha haragot, sértést és meg nem értettséget is hordoz magában. Időnként a legnagyobb szerelemben is azt érezzük, hogy meg kell szabadulnunk a másiktől egy kis időre. Ahogy a mondás szerint a nagyszülő is kétszer örül az unokának. Egyszer, amikor jön és egyszer, amikor megy.

Elemi érdek, hogy időnként megszabaduljunk attól, akit szeretünk. Kell a feltöltődés, hogy újra jól tudjunk szeretni.

Szerelem = szenvedés?

A szerelem tehát korántsem egyenlő a felhőtlen boldogsággal. Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy életünk során hány és hány esemény, kapcsolat alakítja a személyiségünket. Egyesek függővé válnak, szinte ráakaszkodnak arra, akit szeretnek. Vagy azért, mert alul értékelik saját magukat és attól félnek, hogy őket bármikor csak úgy el lehet hagyni vagy azért, mert olyan erős kapcsolódási vágyat éreznek a másik iránt, hogy azzal szinte megfojtják. Mások épp ellenkezőleg, azért nem mernek közel kerülni ahhoz, akit egyébként mindennél jobban szeretnek, mert attól tartanak, hogy nagy lesz a csalódás, ha végül nem jön össze a dolog. Mindkét esetben jelen van a szerelem, de hol a boldogság?

A szerelemnek múlnia kell – énekli Zorán és ezzel nem csak a romantikus szemléletű zenebarátok, hanem az endokrinológusok is egyetértenek.

A szerelem két évig tart, ennyi idő kell ugyanis a szervezetnek, hogy fokozatosan leálljon a feniletilamin termelésével.

Sokan úgy vélik, evolúciós oka lehet annak, hogy lecseng a hormon termelése a szervezetben. Az emberiség korai korszakában ugyanis az volt a célravezető, hogy egy férfi minél több nőt termékenyítsen meg. Ez biztosította a biodiverzitást, a gének sokszínűségét. Ha történelmi távlatból nézzük, az emberiség hihetetlen gyorsan terjedt el, tehát ez a rendszer sikeresen működött.