Amikor megtudtam, hogy már nem szeretsz

Írta: ,

Megtudtam, mert megmondtam magamnak. Persze sokkal egyszerűbb lett volna, ha te mondod el. Mondjuk biztos próbáltad, a magad módján, szavak nélkül. De abból ugye nehéz érteni.

Mivel őszinte embernek tartom magamat, elég nehéz megbékélnem azzal, hogy hónapokon át hazudtam magamnak. Mikor kettőnk között vége lett, azt gondoltam, csak egy kis külön töltött időre van szükségünk, hogy feldolgozzuk, a mi szerelmünkkel is megtörtént az, ami annyi másikkal. Hogy elsodródtunk egymás mellől, és hogy úgy oldódtam fel a kapcsolatunkban, mint egy pezsgőtabletta – a végén már mindenhol ott voltam, de egyáltalán nem hasonlítottam saját magamra.

Egyébként szerintem ezt valahol el is várják a nőktől. Hogy a párkapcsolatuk legyen a legfontosabb az életükben, közben pedig engedjék el önmaguk kezét, és ne táplálják többé azokat a szenvedélyeket, amik őket saját magukká teszik. És pont ezt csináltam én is. Emlékszem, mindig kiborultam, mikor elmentél valahová, hogy miért nem velem töltöd az idődet; csak hogy miután becsukódott mögötted az ajtó, végre felsóhajthassak és teljes nyugalomban egyedül legyek. De a hisztit nem spórolhattam meg, mert egy magára valamit adó nő nem viseli el, ha a pasinak néha más is fontos, nem igaz?

Szóval valahogy így csesződött el minden, napról napra. De a szakítás után mindez világos lett, és ez a világosság reményt is adott: már tudom, mit rontottam el, legközelebb nem történne meg, van értelme újrakezdeni!

Ez a hit volt az, ami aztán átvitt mindenen: mikor leráztál, mikor kiabáltál velem, mikor a nyakamba borulva sírtál, mikor egy barátnőmtől tudtam meg, hogy egyik este annyira részeg voltál, hogy a pultba kapaszkodva tudtál csak megállni a lábadon, mikor közölted, hogy nem tudsz velem beszélni, mikor megsimítottam a hátadat és az egész tested azt üvöltötte, hogy hiányzom. Eltoltál magadtól, de én minden távolodó lépésedbe odareménykedtem egy kis tétovázást is. Így húztam bele magamat a reménykedés egyre mélyebb spiráljába, amikor már a „hagyjál végre békén” is úgy hangzott a szádból, mintha azt mondanád „egy picit még legyél türelmes”.

A mese pedig, hogy szeretsz és csak időre van szükséged, nem csak szép volt, de kényelmes is. Biztonságot adott, mikor minden lehetséges eszközzel próbáltam újra magamra találni – persze részben miattad is, hogy mikor visszatérsz, lásd, újra erős vagyok, újra én vagyok, és újra úgy szerethess, mint a legelején.

Ezek közé a gondolatok közé zártam magamat, és valójában nem figyeltem rád. Nem vettem észre, hogy miközben én még mindig kettőnk körül forgok, te szépen lassan továbbléptél. Nem foglalkozol a múlt hibáival, nem néztél úgy tükörbe, ahogy én. Elfogadtad az új életedet, és talán bele is szerettél. Egyedül vagy, és nem vesz körbe egy édes, narancs ízű, buborékos valami, amitől ragadós lesz a cipőd talpa.

Aztán megtudtam, hogy már nem szeretsz. Igaz, nem tőled, hanem saját magamtól. Mert az eltelt hónapok alatt végre újra megszerettem magamat, és akit szeretsz, azt nem kecsegteted hamis reményekkel. A beismerés persze nem volt könnyű, mert szeretlek. Valahogy mégis jobban vagyok, mert már tudom, hogy te nem.