Létezés a szakítás után – Tudok élni nélküled is!

Írta: ,

A szakítás minden esetben ugyanazt a fájdalmasan patetikus szót jelenti: vége. Teljesen mindegy, hogy ki szakított, mert mindig erőteljes pszichés nyomással társul, és azt is kimondhatjuk, a szakítás szó valóban csak erős érzelmi kötelék esetén állja meg a helyét, és nyer valódi jelentőséget. Kapcsolatok lezárulhatnak bonyodalom, szívfájdalmak és lelki sebek nélkül, netán fergeteges búcsúszexszel és háborítatlan lélekkel. Ez esetben, az elvarrt szálak nyugalmas, érzelemmentes, lélekállapotában nyugodtan továbbhaladhatunk utunkon. Megöleljük egymást, ő jobbra, én balra. Az elkövetkező időszakban nem fogunk az út másik oldalára átsurranni titokban, ha volt kedvesünket netán megpillantani véljük.

De mit tehetünk akkor, ha éppen belehalni készülünk a szakításba, vagy legalábbis ideiglenesen azon gondolkodunk, hogy kivonjuk magunkat a forgalomból? A szív össze-vissza törött, a lélek meggyötört. Ha velünk szakítottak, a folyamat valóban savként marja önbecsülésünket, önbizalmunkat, jövőnkbe vetett hitünket, nőiségünket, és összességében kimondhatjuk, eddigi világunk romokban hever. Valójában azonban, annak ellenére, hogy azt képzeltük, ismerjük a másik embert, mégsem értettük meg, amit egy jó ideje, kimondatlanul próbált közölni velünk. Süketek és vakok voltunk, bár hallgattuk és hallottuk a szavait, mégsem értettük meg a teljes mondanivalót, amit számunkra közvetíteni próbált. Elmulasztottuk észrevenni a pillanatot, amikor a szerelem lassú halódásnak indult. Nem vettük észre a kezdeti felhőket a másik arcán, nemet mondtunk, ha beszélgetést próbált kezdeményezni velünk, kibúvókat kerestünk, a minden rendben fals állapota mögé rejtőztünk, és nem akartunk szembenézni a szomorú igazsággal. A szerelem elfáradt, energiát kellene rakni bele, életet lehelni, megtölteni színnel, élményekkel, újra kellene telepíteni, mint egy lefagyott rendszert. Új illatokat, szokatlan mozdulatokat teremteni, amitől e rezignált állapotból új erőre kap, és újratöltött hajtóerővel újra működőképessé válik.

Félünk az egyedülléttől. Inkább tagadásban élünk és a szőnyeg alá söprés mesterei vagyunk. Ha már nagyon rosszul érezzük magunkat a párkapcsolatban, akkor inkább katalizátorra várunk, egy külső körülményre, eseményre, ami felgyorsítja a szerelemelhalás folyamatát, ami lehet ez akár harmadik megjelenése is. Gyakorlatilag lekapcsoljuk a gépről a kapcsolatot, és a másikat kérdések özönével hagyjuk riadtan, kétségek között, tökéletesen magára. Ki kell mondanunk, hogy vége. Ami még inkább fontos: jól kell kimondanunk. A szemtől szemben zajló emberi kommunikációban nincs emotikon, nincs szomorú, vagy síró, netán bömbölő, toporzékoló fejecske. Nem kellemes élmény kimondani, erős érzelmi nyomás van annak a félnek a lelkén is, aki éppen szakít. A kapott érzelmi reakciót megfelelően kell kezelni, méghozzá azért, mert a velünk szemben, kétségek között ülő, érzelmi viharban rekedt másik emberi lény valaha közel állt hozzánk, szerettük. Tehát nem csak ő, de az elmúlt szerelem is megérdemel egy korrekt búcsúztatást.

Tudok élni nélküled. Nem vagy nélkülözhetetlen tartozékom a létfenntartásomhoz, nem vagy lélegeztető készülékem, oxigénpalackom, lelki köldökzsinórom, ami örökre elvágatlan, és én mohón kortyolom a rajta keresztül áramló kalóriadús szerelmet. A nem tudok nélküled élni azt sejteti, nélküled nem létezem. Ilyenkor függök tőled, a jólétem, a közérzetem, a kedélyállapotom, a boldogságra való hajlandóságom rajtad áll és téged vesz alapul. Ülök a szerelemfészkünkben és azt várom, hogy a szádból etess. Gyermek maradhatok, kényelmes állapot ez, találni valakit és kinevezni a posztra, legyen felelős értem mindhalálig. Ha nem tudok nélküled élni, látszólag ártalmatlan energiavámpírod vagyok. Elgyengülsz a közelemben, mert a helyettem való gondolkodás kimerít, én pedig mást sem teszek, mint elszívom belőled a nekem alanyi jogon járó szerelmet és figyelmet.