Egy napom a magányos karanténban

Marcali Nóra
Írta: ,

Sokakhoz hasonlóan most én is olyan helyzetbe kényszerültem, amiben korábban sosem voltam. Bár nem áll távol tőlem az egyedüllét, most én is ismerkedem magammal, az új – remélhetőleg csak átmeneti – életemmel és próbálok úgy helyt állni, hogy közben még az életkedvem se hagyjon el. Mit ne mondjak: nem könnyű. Íme, egy magányos napom a hatodik hete tartó karanténomban.

6.30 – szól az ébresztő, ahogy minden hétköznap szokott, akkor is, amikor a munkahelyemre járhattam be dolgozni és nem a nappali sarkában kialakított itthoni irodámig kellett csak kicsoszognom. Minden este lefekvéskor elképzelem, hogy másnap reggel majd felpattanok, lenyomok egy 60 perces jógaórát vagy lemegyek futni egy-két kört a közeli parkba, de ez persze nagyon ritkán valósul meg. Ahogy általában, most is csak félig csukott szemmel lenyomom a szundi gombot és adok magamnak röpke másfél órát, hogy magamhoz térjek. Hova is rohannék?

8.00 – Nincs mese, most már ébren vagyok, átböngésztem a híreket, válaszoltam az álmatlanságtól szenvedő családtagjaim és barátaim éjjeli üzeneteire és szoktatom magam a gondolathoz, hogy mindjárt le kell ülnöm dolgozni. A lakásommal szemben egy iroda van, ahol már reggel 6 óta lázasan zajlik a munka. Kikukucskálok a redőny rései között és csodálom őket, hogy képesek ilyen korán felkelni. 

8.30 – Eljutottam a fürdőszobáig. Mivel nagyon vékonyak a falak, hallom, hogy a szomszédban is már tesznek-vesznek. Bekapcsolom a zenét és próbálom addig mosni az arcomat hideg vízzel, míg az összes párna okozta gyűrődés eltűnik róla. Felöltözöm kényelmes és csinos itthoni ruhába, mert ezt a szabályt már az első pillanatban felállítottam magamnak: kizárt dolog, hogy pizsamában dolgozzak!

9.00 – Kezdődik a munkanap. Míg korábban ilyenkor vidáman köszöntöttük egymást kolléganőimmel az irodában, megbeszéltük, hogy ki melyik filmet és sorozatot nézte este és ráfordultunk a napi teendőkre, most csak én vagyok.

Leülök a gép elé és remélem, hogy az ilyen-olyan felületeken zajló beszélgetésekben lesz majd idő azért ezekre az apró és személyes dolgokra is, mert tényleg nagyon hiányoznak.

A reggeli kávémat iszogatva átesem a minden reggel fél 10-kor zajló közös megbeszélésen és belevetem magam a munkába. Legalábbis próbálom. 

10.00 – Csak ne terelődne el ilyen könnyen a figyelmem. Az irodában mindig nagyon jól koncentrálok, ha munkáról van szó, itthon azonban pillanatok alatt szétesem. Nem segít, hogy itt áll mellettem a tegnap rendelt könyvkupac és szívem szerint belevetném magam valamelyik történetbe ahelyett, hogy nekiállnék hosszas emaileket írni. A felugró Youtube videókról nem is beszélve, amelyek miatt egyik pillanatról a másikra igazi spirálba kerülök, és hosszú perceket vesztegetek el.

13.00 – Sikerült belemerülnöm a munkába, így hirtelen azt veszem észre, hogy már el is múlt az ebédidő, én pedig megint nem foglalkoztam vele, hogy mit kellene ennem. Tudom, hogy sokakat inspirál főzésre, kenyérsütésre és egyéb akciókra a bezártság, de munka mellett eddig sem volt és ezután sem hiszem, hogy túl sok kedvem lesz ilyen mutatványokhoz. Sosem voltam egy konyhatündér, a főzés nálam főleg a túlélés és a spórolás kötelező kelléke. Főzök egy kis tésztát, pesztót és sajtot teszek rá, majd örülök, hogy ezt is letudtam. Erre a fél órára bűntudat nélkül lazítok és olvasok az ebéd mellé, hiába tudom, hogy utána még nehezebb lesz újra visszaülni dolgozni.

17.30 – Ez az pont, ahol fel kellene állnom az asztaltól és elkezdenem itthon jógázni, súlyzózni, kézimunkázni, maszkokat varrni, sütit sütni vagy valamilyen építő és kreatív hobbival kikapcsolódni.

Én persze a délelőtt elvesztegetett idő miatt további egy órát töltök a gép előtt és püfölöm a billentyűzetet, amit végül egy Skype-hívás szakít félbe.

A családom hív, akikkel jó messze lakunk egymástól, így hetente néhányszor összecsörgünk, így legalább láthatjuk egymást, a testvérem gyerekeit is, akik persze most sokkal gyorsabban nőnek és változnak, mint eddig tették. Máris lemaradtam egy első hasrafordulásról, egy új megtanult versről és tornamutatványról az unokahúgaim életében, ami valljuk be, nagyon fájdalmas.

Y-Boychenko/depositphotos.com

20.00 – Most lenne itt az ideje, hogy foglalkozzak magammal. Este van, és én kifacsarva érzem magam a számtalan videós megbeszéléstől, a végtelen számú emailtől és attól, hogy bár egész nap kommunikáltam valamilyen platformon, mégis egyedül vagyok. Előnye is van persze a magányos home office-nak, hiszen nem kell egy egyszerű telefonhívás miatt bezárkóznom az egyik szobába, mert enyém az egész lakás, oda megyek, ahova csak akarok, úgy osztom be az időmet, ahogy én szeretném.

De a hátránya nagyobb, hiszen hetek óta alig találkozom valakivel, a hétvégi bevásárlás lett a szociális életem középpontja - szinte izgatottam várom, hogy ezen a hétvégén mit veszek majd az élelmiszerboltban!

És persze főleg azért, mert jó lenne, ha valakivel a nap végén meg tudnám beszélni személyesen, őszintén, hogy hogyan is élem meg ezt a mostani helyzetet. Ehelyett egyetlen dolgot érzek, hogy ez az állapot nemcsak adott pillanatban tesz magányossá, de annak is jócskán keresztbetesz, hogy ezen változtatni tudjak, hiszen esélyem sincs életem szerelmével megismerkedni a négy fal között.

22.00 – Általában este jön el a mélypont, de mindig segít, ha egy jóleső fürdő után végre bevackolok az ágyba és kezembe veszem a könyvet, ami után reggel óta vágyakoztam. Ma sem sportoltam, nem találtam új hobbit és nem váltottam meg a világot, egyszerűen csak túléltem. De talán nincs is ezzel semmi baj.

Fókuszban

Így tanítsd meg a gyerekednek, mi a jó és a rossz érintés

Egy mobil, amivel bátran villoghatsz, de nem kerül egy vagyonba

Tiszta lakás, ragyogó jókedv

Egy mobil, amivel bátran villoghatsz, de nem kerül egy vagyonba