Vajon ki önző igazán? Aki több gyereket vállal, vagy aki egyet sem?

Írta: ,

Talán minden eddiginél jobban kiéleződött a harc az anyák és a szinglik között: igazából senki sem érti meg a másik álláspontját. Bár, mintha már derengene a fény az alagút végén, és az emberek kezdenék elfogadni, hogy nem gyermekeink száma határozza meg, mennyit adunk a társadalomnak, az útókornak.

1/4 Nem vállalsz gyereket? De önző vagy!

A legtöbb embernek egyenest az jut eszébe azokról a nőkről, akik nem vállalnak gyermeket, hogy túlságosan is önzőek. Önzőek feláldozni a testüket, a szépségüket, de leginkább az idejüket, a praktikusnak és felhőtlennek mondható jövőképüket. Így aztán egyből meggyőzik magukat, hogy az ilyen nő nem is való anyának, jobban teszi, ha tényleg nem vállal gyereket.

Kár lenne tagadni, sokan valóban azért nem szeretnének családot alapítani, mert imádják az életvitelüket, hogy más területeken teljesen kiteljesedhetnek, és hogy önálló entitások, akik kedvük szerint alakítják a sorsukat – egyszerűen nem kell alkalmazkodniuk senkihez.

Ez egyesek számára már önmagában is önzőség, de tényleg az ismerni és szeretni önmagunkat? Az életünket úgy, ahogy van? Attól, hogy valaki nem szeretne gyermeket, még vállalhat felelősséget bőségesen: gondozhatja a szüleit, örökbe fogadhat egy kiskutyát, komoly kapcsolatot folytathat valakivel, és akár önkéntes munkát is vállalhat.

2/4 Egyéni, vagy globális érdek?

Mindezek mellett, ha valaki tisztában van azzal, hogy nem lenne képes felnevelni egy gyermeket – és ennek tudatában a társadalmi elvárásokkal is szembemegy –, az az egyik legönzetlenebb döntés a világon. Ők azok a nők, akik lemondanak mélyen jövő ösztönükről, a külső nyomásról azért, mert pontosan tudják, hogy nem képesek azt megadni egy utódnak, ami elvárható lenne.

Sem anyagilag, sem mentálisan, sem érzelmileg. Nyilván erre sokan rávágják, hogy „csak szeretni kell őket”, de aki anya, az azért beismerheti, hogy ennél jóval többre van szükség a gyereknevelés során. Ezek a nők vállalják, hogy az égvilágon senki más kezébe nem adják boldogságuk kulcsát, és bár előtérbe helyezik saját, önös érdekeiket, ezzel mégis megmentenek egy meg nem született embert a boldogtalannak ígérkező élettől.

Márpedig ez – bizonyos szempontból – éppen szembemegy azzal, amit az önzőségről gondolunk. És akkor még szót sem ejtettünk arról, hogy globálisan tekintve a Földnek (jelenleg) a legnagyobb áldás, ha csökken a népességünk… Persze, ez aligha az egyetlen szempont, ami a témát illetően motiválja az embereket, de az önzőség kérdését vizsgálva mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül.

3/4 Aki anya, az nem önzetlen? Ne már!

Nyilván szó sincs erről, anyának lenni az egyik legönzetlenebb dolog a világon. Mindig csak adni: időt, energiát, pénzt, türelmet. Nem beszélve az erőn felüli kitartásról, az alváshiányról, sokszor szépségünk és úgy általában saját magunk beáldozásáról. Aki anya, az jó időre háttérbe szorul, ugyanis valaki más kerül előtérbe, másnak a boldogsága, életének elindítása lesz a legfontosabb.

Márpedig arra használjuk az önzetlen szót, aki magával nem foglalkozik, hanem másoknak adja azt, amit csak tud, igaz? Ez a megállapítás helyes, de gyakran elfelejtjük, hogy az igazi önzetlenség az, amikor semmit sem kapunk, vagy várunk azért cserébe, mert adunk valamit. Ez egyáltalán nem jellemző az anyaságra. Számítanak ránk a gyermekeink, de mi is számítunk rájuk. Ha aktuálisan mással nem is, azzal egész biztosan, hogy viszontszeretnek minket.

De a legtöbb szülő elvárja azt is, hogy majd szót fogadnak, és nem mindig panaszra megyünk be az óvodába, vagy az iskolába. Hogy jó jegyeket hoznak, vagy legalább találnak olyasvalamit maguknak, amit örömmel és kitartással végeznek. Az ő boldogságuk a mi boldogságunk, az ő szomorúságuk a mi szomorúságunk is – ez egyszerre teher és áldás, ami egész életen át tart.

Áldozat, de egy csodásabb életért Kép forrása: bloglovin.com

4/4 Áldozat, de egy csodásabb életért

Nem csak azért vállalunk gyereket, mert ezt diktálják az ösztöneink, ezt követelik a társadalmi körülmények, hanem mert csodálatos érzés. Amennyit bele kell tennünk a mindennapokba, annyit vissza is kapunk, ha nem most, akkor majd később. Tehát, a jelenben azért cselekszünk, azért tesszük kitartóan és önzetlenül a feladatunkat, hogy jobb és nyugodtabb életet biztosíthassunk gyermekeinknek, ezáltal pedig magunknak is.

Sokan biztos úgy gondolják, hogy sosem kapjuk vissza azt a temérdek energiát, amit a gyereknevelésbe fektetünk, de ez nem igaz. Visszakapjuk a fülig érő mosolyokban, a szeretetteljes simogatásokban és puszikban, az anyák napján mondott versekben, a sikeres érettségikben, és kamatostul az unokákban. Ráadásul utólag az egészre úgy fogunk gondolni, mint a legtermészetesebb, legkönnyebb, és legörömtelibb feladatunkra.

Életet adunk, hogy egy még csodásabb életet kapjunk – mi ez, ha nem önzőség? Igazságot mindenesetre sosem fogunk tenni. Aki egész életét szabadon, önállóan éli, kedve szerint dönt mindig mindenről, az sosem tudja meg, milyen fantasztikus érzés anyának lenni. De aki egyszer anyává válik, már sosem fogja átélni azt a felhőtlen gondtalanságot, amit a gyermek nélküli nők rendszeresen megtapasztalnak… Véleményünk tehát lehet, de kézzel fogható összehasonlítási alapunk sosem.