Örökre eltűnhet a kép, ami a nagyszülőkről él a fejünkben - avagy, te milyen nagyi leszel?

Írta: ,

Mindig kellemes, nosztalgikus hangulat fog el, amikor a gyerekkoromról beszélhetek. Na, nem azért, mert csak és kizárólag boldog emlékeim vannak, vagy minden annyira felhőtlen lett volna, hanem mert annyira imádtam a nagymamámat, amennyire csak ő szeretett engem.

Nem hiszem, hogy az idő múlásával a nagyszülők-unokák közötti kapcsolat számottevően változna, legalábbis én nem tartok attól, hogy a szüleim valamiért másként imádják az unokájukat, mint ahogy az én nagymamám szeretett engem. De az a kép, amit mi láttunk, és tapasztaltunk, ami számunkra a „klasszikus” nagymamát és nagypapát jelentette, hamarosan el fog tűnni – ha nem tűnt már el teljesen.

Egy gyerekkori idill, ami sokunknak megadatott

Kisvárosban nőttem fel, és mivel én voltam a legkisebb unoka, már csak a kertészkedéssel, befőzéssel járó munkákat, élményeket tapasztaltam meg, az állattartás örömeivel csak a szomszédban levő baromfiudvarnak köszönhetően ismerkedhettem meg közelebbről. Imádtam. Majd megőrültem, mikor lesz már este, és mikor mehetek tápot adni a nyulaknak, moslékot önteni a malacoknak.

Arra is emlékszem, micsoda öröm volt, amikor kiforgattunk egy csimaszt a kertünkben, és én máris rohantam a szomszédba, hogy bedobhassam a tyúkoknak, akik pár másodperc alatt elégedetten eltüntették. Ezzel a szomszéd nénivel nagyon jó barátságot ápolt a nagymamám. Forró, nyári napokon kiültek az utcán levő padra, amit egy futórózsa árnyéka védett az égető napsütéstől. Nem pletykáltak, ahogy azt a mai viccek rendszerint kifigurázzák, csak ültek, és beszélgettek az élet nagy dolgairól, a gyerekekről, a bevált receptekről, én pedig körülöttük játszottam.

Kisgyermek koromban édesanyám beadott a bölcsödébe, de annyit sírtam utána, hogy egy idő után képtelen volt otthagyni, és minden reggel a mamámhoz vitt. Még most is emlékszem, ahogy ott ülök vele az ósdi, műanyag kerti székben, abban a kellemesen hűvös parasztházban, és álló délelőtt mondókázunk, éneklünk, és egy kínai, golyós játékkal játszunk, aminek még ma sem tudom a nevét. Mindig örömmel volt velem, teljes figyelmével felém fordult, ezt őszintén éreztem.

Együtt elvégeztük a házi munkát, főztünk, jókat ettünk, és én csak lestem, hogyan tud abban a forró vízben, görbe, törékeny, de erős ujjacskáival ilyen könnyedén mosogatni. A mosás sem volt egyszerű, vizet kellett forralni, beleönteni a mosógépbe, és a centrit le kellett fogni, nehogy túl messzire elugráljon. Néha eresztett a szűrő, akkor az egész konyhát fel kellett mosnunk.

Ő volt az, aki megengedte, hogy „kivételesenbejöjjön a kutya a házba, és akivel pinpongoztam, labdáztam, vagy éppen tollasoztam – persze csak ülve, mert ereje már nem engedte, hogy álljon. De legalább megtanultam célozni. Csodálatos, örömteli emlékeket köszönhetek neki, amik olyan mélyen belém vésődtek, hogy elcsépelt monológok nélkül ki sem tudom fejezni.

És akkor tűnődöm azon, mi jut ezekből majd a gyermekemnek

Nem gondolom, hogy rosszabb ember lesz azért, mert sosem tudja meg, milyen vizet forralni egy mosógépbe, hanem neki az lesz természetes, hogy a szárítógépből vesszük ki a ruhákat, és egyszerűen betesszük a szekrénybe. Cserébe önkéntelenül is hatalmas áldozatot hoz: nem fog számára megadatni az a gyerekkor, vagy az a nagymama, ami nekem, nekünk, természetes volt.

A mostani nagymamák modernek, és akarva, akaratlanul, de gyakran életük végéig dolgoznak. Már nincs idejük, vagy energiájuk annyit és úgy törődni az unokákkal, ahogy az korábban alapvető volt. Ők már egész életükben sminkeltek, hajat festettek, követték a divatot, és mindent megtettek az öregedés jelei ellen. Maguk választhattak férjet, elválhattak, nem élték át a háború nehézségeit, és az elmúlt időszakban alaposan belekóstolhattak az internet világába. Hogyan is várhatnánk el tőlük, hogy hirtelen kívül-belül magukra öltsék a klasszikus nagymama-szerepet?

Már nem tudják teljesen kizárni a mai kor vívmányait, a tableten pörgő játékokat, a meséket, amiket nem is ismernek, és az új mondókákat, amikhez már óhatatlanul jár a modern, zenei aláfestés. Ez nem az ő hibájuk, és én azt látom, többségük mindezen megpróbál felülemelkedni, a legjobbat nyújtani. Egyszerűen a körülmények, lehetőségek most ilyenek, és ez nagyon nincsen jól. Ráadásul mi is pont ilyenek leszünk, ha nem rosszabbak.

Nem lehet azt sem megítélni, mekkora a szakadék a mai nagyszülők és unokáik között, hogy a pörgős, ingergazdag közegben felnövő gyermekek képesek-e tolerálni azt a lassúságot, ami menthetetlenül együtt jár a korral. Vagy hagyják-e egyáltalán, hogy a nagyszülők megmutassák azokat az élményeket, amik nekik még természetesek voltak? Esetleg elutasítják próbálkozásaikat azzal, hogy „ez unalmas”, mígnem a nagyszülők tényleg nem is fognak próbálkozni? Vajon türelemmel fordulnak hozzájuk akkor is, amikor már ápolásra szorulnak? Vagy nem alakul ki velük olyan szoros kapocs, hogy magától értetődőnek vegyék törődő gondviselésüket?

Bárhogy is lesz, teljesen egyértelmű, hogy a mi szívünkben élő, nagyszülőkről alkotott kép egyre inkább csak a vidéki, kis falvacskákban lesz jelen, és idővel talán onnan is eltűnik. Már nem ülnek ki az ősrégi barátnők a padokra nézelődni, hanem a távol élő unokákkal próbálják a kapcsolatot tartani, ahogy képességük engedi: telefonon, vagy videó beszélgetések formájában. Mert sok nagyszülőnek és unokának is csak ennyi jut a másikból, ami kegyetlenül szívfájdító dolog – függetlenül attól, kinek az oldaláról nézzük.