Nevelünk vagy reagálunk? Gyereknevelés, ahogyan egy apa látja

Írta: ,

Apaként a gyerekeimhez teljesen másként viszonyulok, mint a feleségem. Alapvetően azért is, mert a feleségem legalább negyven héttel többet töltött velük mint én, de lévén, hogy ő volt az első három évben otthon, így neki rengeteg időbeli előnye van a gyerkőceink ismeretében, s a nevelésükben is. Viszont azt gondolom, hogy ha maradandó nyomot szeretnék hagyni gyermekeim életében, akkor fontos részt kell vállalnom a nevelésükben is.

Amikor a gyerekek nevelésével kezdünk foglalkozni, elsőre az ugrik be, hogy a nevelés az, amikor valamilyen probléma van a gyerekkel és mi igyekszünk azt korrigálni, rosszabb esetben megbüntetni. A helyzet azonban az, hogy nevelni csak úgy lehet, ha ismerjük a miérteket és a rosszasághoz vezető utat - csak így tudjuk felkészíteni a gyereket a legközelebbi helyes viselkedésre.

Sokan azt gondolják, hogy egy gyerek a megtörtént esetek alapján tanul. Pedig ha ismerjük már a folyamatot, amiből gyermekünk csínytevése vagy kiadósabb hisztije kikerekedhet, akkor meg tudjuk állítani, s nem kell elszenvedni egy, a bevásárlóközpont közepén, magát üvöltve hasravágó gyerek megaláztatását.

Természetesen tudom azt is, hogy biológiai okok is közrejátszhatnak viselkedésünkben, mint az Omega 3 vagy a D-vitamin hiány, vagy a cukros ételek és a gyorsan felszívódó szénhidrátok túlzott bevitele, hiszen a gyerekek energiaháztartását pörgetheti vagy lassíthatja.

De azt gondolom, először próbáljuk megelőzni a bajt és felkészíteni gyermekeinket a különböző szituációkra, ha pedig mégis rosszalkodik, ne a letolással indítsunk. Ehhez folyamatos és mély szülő-gyermek kapcsolatra van szükség, ami a kommunikációval kezdődik. Beszélgetni pedig állandóan kell velük úgy, hogy mind a két oldal feldolgozza a kapott információkat.

Beszélgess tehát vele, ne csak arról, amit meg akarsz vele tanítani, hanem arról is, ő mit gondol. Eseményekről, amikkel napközben, esetleg óvodában/iskolában találkozik, más emberekről, akikkel közösen találkoztatok. Akár a fagylalt ízéről, amit az előbb ettünk. Meg szoktam kérdezni, miért az a barátja vagy játszótársa aki, miért szereti a tanító nénit. Ilyenkor nem jó, hanem valódi válaszokat várok.

Nem szoktam javítgatni, mert akkor nem nyílik meg előttem és csak munka megbeszéléseket fog folytatni velem, hiszen kerülni akarja az okoskodásom.

Vannak olyan komoly témák, amiket tetszik vagy sem, nekünk kell megbeszélnünk velük, s ha alapból nincsenek őszinte beszélgetéseink, nem fogunk nyitott fülekre találni.

Vannak dolgok, amik épp különösen foglalkoztatják őket, mert barátaikkal beszélgettek róla. Ilyenkor sok olyan mondat elhangzik, amit felnőttként kinevetnénk. Fontos azonban ilyenkor, hogy felnőttek maradjunk és tiszteljük a tapasztalatbeli különbségeinket, mert az ahogyan reagálunk a témára, sokszor meghatározza a további beszélgetéseinkben tanúsított magatartásukat, őszinteségüket.

Tehát fontos az, hogy legyen folyamatos élő kommunikációnk a gyermekünkkel. Tudom, hogy a tinédzserek szülei most oldalt váltanak mert azt mondják, “próbálj meg folyamatos kapcsolatot tartani egy tinivel”. A helyzet azonban az, hogy ha folyamatos a kapcsolatunk a gyermekünkkel és azt kommunikáljuk, amit teszünk, akkor ez tud működni.

Valahol hallottam egy régi történetet, ahol a szülőt behívják az iskolába és szembesítik azzal, hogy a gyermeke káromkodik. „Ki a …….-től tanulhatta?” mondta felháborodva a szülő. Sokszor előfordul, hogy nem vesszük észre a vakfoltjainkat. Ilyenkor érdemes egy kicsit elgondolkodni, vajon mit teszek én.

Nem éppen tőlem tanulta azt, amit meg akarok neki tiltani? Én vagyok számára a minta, legyek hát méltó hozzá!