Hogy is van ez a mesékkel? A történetek gyerekszemmel

Írta: ,

Az elmúlt időszakban – nem is egy alkalommal – hurrikánként söpört végig a közösségi oldalakon egy Varró Dani és egy Tóth Krisztina vers. Előbbi laptopkábel rágásra készteti a gyerekeket, utóbbi pedig véres vadállatoknak állítja be a pitbullokat. Vagy mégsem ennyire egyszerű a helyzet?

A mese a kulcsa mindennek

Manapság a szülőkre annyi munka és feladat hárul, hogy egyenesen ritkaságszámba megy az olyan család, ahol annyi időt tudnak a gyermekekre szánni, amennyi valójában indokolt lenne.

Mindezt csak tetézi, hogy a kisgyermekek többsége a szülők és a nagyszülők meséi nélkül, a tévé és az internet közvetlen közelében nőnek fel.

Elmaradnak az esti meghitt pillanatok, nincs alkalom olyan bensőséges percek megteremtésére, melyeket például a mesélés tudna biztosítani.

Mégis, amikor végre az olvasásra bármilyen formában sor kerül – akár az iskolában, hiszen az említett a versek is tankönyvi jelenlétük miatt keltettek felháborodást –, sok szülő a lehető legrosszabban áll a lehetőség elé.

Pedig az olvasás szeretete és az olvasásértés a kulcs, a tanulás és a fejlődés alapja!

Hidd el, a tévé veszélyesebb

Néhány évtizeddel ezelőtt még természetes volt a mindennapos meseélmény, aminek során a gyermekek észrevétlenül ismerkedtek meg olyan alapvető tudnivalókkal, nézetekkel, melyekre a mindennapi életben szükségük volt. Tanultak a szüleiktől és a könyvektől. 

Mostanában a közös időtöltés helyett inkább sokan a TV-szittert választák, vagyis leültetik a kicsiket egy képernyő elé, és míg ők nézik a mesét, a szülők elvégzik a rájuk váró otthoni feladatokat. 

Ezzel viszont az a gond, hogy a gyerkőcök csak nézik, de sokszor nem értik meg azt, amit látnak, és nincs mellettük olyan személy, akinek feltehetnék a kérdéseiket.

Ez pedig sokkal, de sokkal veszélyesebb, mint ha órán elolvasnak, majd elemeznek egy verset. Még akkor is, ha az a vers első olvasatra a frászt hozza rád…