Egy anyai érzés, amit néha jó lenne nem érezni

Írta: ,

Sosem értettem igazán nagymamám egyik gyakran hangoztatott mondatát: „Inkább te sírjál, mint én.” Gyerekként nem tudtam felfogni, hogy lehet ennyire kőszívű az én drága mamám. „Tényleg azt akarja, hogy én bőgjek, nekem legyen rossz?” Most, hogy én is édesanya lettem, már kezdem kapisgálni. Ha már én is sírok, valami nagy bajnak kellett történnie. Így belátom, igaza volt a nagyinak: inkább a gyerek sírjon.

Amikor a nap a végéhez közeledik, csak állok az ágya felett és elfog a féltésnek és a szeretetnek egy olyan egyvelege, amit eddig nem éreztem, hiszen ilyet csak szülőként tapasztalhat meg az ember. Egyszer csodálatos, de néha már kicsit fáj is. (Persze ekkorra már túl vagyunk az 100. „Anya nem láttad a…?” kezdetű mondaton, az olykor nehézkes altatási rituálén és még sorolhatnám a fárasztóan idegesítő napi apróságokat, de úgyis tudjátok.

Ismerős ez az érzés? Csak az járt a fejedben, hogy annyira szereted, és minden rossztól, csalódástól meg akarod védeni, de tudod, hogy ez nem fog menni. Rádöbbensz, hogy ennek a kisembernek felelős vagy az életéért. Te felelsz az egészségéért és azért, hogy felnőve milyen ember lesz belőle.

Igen, tudom, ez a lelkiismereti kérdés hozzá tartozik a szülőséghez. De néha elég lenne belőle egy kicsit kevesebb is. A természetes féltés és a túlaggódás nem ugyanaz. Néha nem ártana kicsit lazábban venni a dolgokat. Persze felelőtlenség és lazaság között különbség van, mert annál szívszaggatóbb érzés nincs, amikor a gyermekednek miattad lett valami baja. De ha nem akarod az egész éjjelt álmatlanul, az ágyadban forgolódva tölteni, hogy vesz-e levegőt a kisbabád, vagy az ovis beszoktatásnál te vagy az az anyuka, akit nem lehet kitessékelni a csoportszobából, akkor határozd el magad, hogy bármilyen nehéz is, tudatosan visszaveszel egy kicsit. Hidd el ezzel, gyermekednek és magadnak is csak jót tehetsz! Ne fáraszd magad feleslegesen - elég minden napnak a maga baja.

Már kisgyermek korban meg kell tanulnia az embernek megvívni a hétköznapok kisebb-nagyobb küzdelmeit. Ha túlzott gondoskodással vesszük körül a gyereket, kimaradnak az életéből ezek az olykor kellemetlen, de annál hasznosabb lépések. Csak azt érjük el, hogy felnőve értetlenül fog állni egy-egy megoldatlan helyzet előtt. A szakértők egyet értenek abban, hogy az ilyen ember egyfolytában kibúvókat keres, nem vállalja a felelősséget, sőt önmagáért sem képes kiállni. Mindig, mindenért más embert okol. Ő maga sosem lehet hibás.

Ha nem szeretnénk, elkényeztetett teszetosza kisembereket nevelni és lestrapált, kifáradt anyukák lenni, józan ésszel kell a gyerekneveléshez állni. Meg kell vizsgálni mi az, ami reális, és mi az, amit kicsit túllihegünk. Ha folyton mindenért aggódunk, csak félelmeket építünk ki a gyermek lelkében és a saját boldogságunk útjába állunk. Az esti „úgy szeretem, hogy már fáj” érzésnek pedig végső soron örülni kell, hiszen ettől válik egy férfi és egy nő igazán szülővé.

Kép forrása: Rawpixel/depositphotos.com