„Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nálam a „Mit csinálnék másképp?” lista eddig elég rövid. Az első és a legfontosabb pont viszont a hordozás rajta. Nagyon sajnálom, hogy későn (bár jobb később, mint soha) találkoztam a babahordozással. A kisfiamat születése másnapján elvették tőlem, és az újszülött intenzív osztályra került.

Egy hónaposan hozhattuk őt haza a kórházból, ahová nagyon-nagyon sűrűn kellett ellenőrzésre járnunk. Biztos vagyok benne, hogy a hordozás által sokkal könnyebben vettük volna a lelki nehézségeket mind a ketten. A hordozás nyugalmat ad, a testközelség csökkenti a kortizol-szintet, és érzelmi biztonságot nyújt nemcsak a babának, de a mamának is. A másik dolog pedig a hozzátáplálás lenne. Ma már egész biztos, hogy lazábban kezelném, és nem stresszelnék azon, hogy a nagykönyv szerint ismertessem meg a babámmal az új ételeket.”

„A neveléssel kapcsolatban talán semmit sem változtatnék – nem azért, mert minden tökéletes, hanem mert természetemből adódóan biztosan mindig elkövetném ugyanazokat a hibákat. Inkább a felfogásomon dolgoznék.

Néha fiatalnak éreztem magam az egészhez, túlságosan ragaszkodtam a „szingli”, gyermektelen barátnőimhez, akik rengeteg gyerekneveléssel kapcsolatos tanáccsal elláttak, amiknek többnyire az volt a lényege, hogy ne engedjem túl közel magamhoz a kislányomat.

Ha felmerült, hogy vele alszom, akkor jöttek a „bezzeg” ismerősökkel, akiknek a gyereke egy hónapos kora óta egyedül alszik, csak beteszik a kiságyba, és ugyan lehet, hogy egy kicsit sír, de hagyni kell… Miattuk és a tanácsaik miatt sokszor kevésnek éreztem magam az anyasághoz, ezért most azt gondolom, őket jobb lett volna hamarabb elengednem az életemből.”