„Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hiszen nálam a „Mit csinálnék másképp?” lista eddig elég rövid. Az első és a legfontosabb pont viszont a hordozás rajta. Nagyon sajnálom, hogy későn (bár jobb később, mint soha) találkoztam a babahordozással. A kisfiamat születése másnapján elvették tőlem, és az újszülött intenzív osztályra került.

Egy hónaposan hozhattuk őt haza a kórházból, ahová nagyon-nagyon sűrűn kellett ellenőrzésre járnunk. Biztos vagyok benne, hogy a hordozás által sokkal könnyebben vettük volna a lelki nehézségeket mind a ketten. A hordozás nyugalmat ad, a testközelség csökkenti a kortizol-szintet, és érzelmi biztonságot nyújt nemcsak a babának, de a mamának is. A másik dolog pedig a hozzátáplálás lenne. Ma már egész biztos, hogy lazábban kezelném, és nem stresszelnék azon, hogy a nagykönyv szerint ismertessem meg a babámmal az új ételeket.”

„A neveléssel kapcsolatban talán semmit sem változtatnék – nem azért, mert minden tökéletes, hanem mert természetemből adódóan biztosan mindig elkövetném ugyanazokat a hibákat. Inkább a felfogásomon dolgoznék.

Néha fiatalnak éreztem magam az egészhez, túlságosan ragaszkodtam a „szingli”, gyermektelen barátnőimhez, akik rengeteg gyerekneveléssel kapcsolatos tanáccsal elláttak, amiknek többnyire az volt a lényege, hogy ne engedjem túl közel magamhoz a kislányomat.

Ha felmerült, hogy vele alszom, akkor jöttek a „bezzeg” ismerősökkel, akiknek a gyereke egy hónapos kora óta egyedül alszik, csak beteszik a kiságyba, és ugyan lehet, hogy egy kicsit sír, de hagyni kell… Miattuk és a tanácsaik miatt sokszor kevésnek éreztem magam az anyasághoz, ezért most azt gondolom, őket jobb lett volna hamarabb elengednem az életemből.”

„Hogy mit csinálnék másképp? Atyaég, a kérdés inkább az, hogy mit nem…

Már a várandósságom alatt sem aggodalmaskodnék annyit, jobban felvértezném magam az „istendokik” lekezelésével szemben. Sokkal felkészültebb lennék, nem hagynám, hogy segítség címszóval ideköltözzön hozzánk édesanyám, és szinte mindenben elbizonytalanítson.

Egy csomó dolgot nem vettem volna meg (mérleg, babakocsi) és még többől teljesen másmilyent szereznék be, mit amilyen van (például etetőszék).”

„Ha újrakezdhetném, nem siettetném a dolgokat. Mikor kiderült, hogy babát várok, túl akartam lenni a terhességen, hogy végre megtudjam, „milyen az élet egy gyerekkel”. Emellett egyáltalán nem adnék cumit a babámnak, az első perctől fogva igény szerint szoptatnám, nem pedig csodaszerekkel tömködném, amikor sír, mondván „biztos a hasa fáj, hiszen most cicizett fél órája”. Nem pólyába bugyolálnám, és korzóznék vele, ha nem alszik, egyszerűen csak adnék neki cicit és együtt aludnánk. 

Végezetül pedig nem lennék olyan marha okos, ha más gyerekéről van szó, hiszen a legnagyobb tanulsága az anyaságnak, hogy mára sokkal elfogadóbb és megértőbb lettem másokkal szemben, és hihetetlenül rugalmasan kezelem a dolgokat, hiszen a lányom remek leckéket adott nekem.”

„Az akkori élethelyzetem miatt sajnos képtelen voltam teljes boldogságban megélni a terhességet, és az azt követő időszakot – ez a folyamat pedig egészen máig elkísér. 

Emiatt nagyon bánt, hogy nem 3-4-5 évvel ezelőtt lettem anyuka, amikor minden sokkal könnyebb lehetett volna!

Ez pedig azért is ott motoszkál bennem folyamatosan, mert a párommal elég sokáig vártunk a gyermekvállalással, hiszen már 10 éve együtt vagyunk.”

„A terhességem nyugodtan és boldogan telt, volt időm minden apróságnak utánanézni: melyik kókuszmatrac a legjobb, melyik bébiőr a legmegbízhatóbb, naphosszat licitáltam eBayen a babaruhákra. Jártam kismamajógára, a férjemmel többször is voltunk szülésfelkészítő tanfolyamon, elolvastam pár könyvet, és teljes magabiztossággal, magamat felkészültnek gondolva vártam, hogy megszülessen a kisfiam.

De sajnos a szülésem nem épp úgy sikerült, ahogy elterveztem, amit utólag annak tudok be, hogy annyira mégsem voltam felkészült, vagyis nem „jól” készültem... Ha újrakezdhetném, inkább a megfelelő segítőkkel venném körül magam. Eleinte abban a hitben voltam, és a közvetlen környezetem is azt sugallta, hogy egy „jó baba” eszik, aszik és teszi ezt nagykönyvileg meghatározott időközönként. A legfontosabb tehát, hogy mások tanácsai helyett elsősorban mindig a saját megérzéseimre hallgatnék.”