A legnagyobb tévhitek a kötődő neveléssel kapcsolatban

Írta: ,

A kötődő nevelést sokan úgy kritizálják, hogy közben nincsenek tisztában a fogalommal, és azzal, valójában miről is szól ez a szemlélet. Összeállításukban az öt legnagyobb tévhitet gyűjtöttük össze.

Fogalomzavar

A kötődő nevelés fogalmát hallva sokan téves képet alkotnak magukban, valószínűleg azért, mert a kötődő szónak pejoratív értelmet tulajdonítanak – a kötődésből a túlzott ragaszkodásra asszociálnak. Az angol  „attachment parenting” kifejezés szó szerinti fordítása helyett ezért talán szerencsésebb a válaszkész jelzőt használni, ami egyébként is sokkal kifejezőbb a szemlélet egészére nézve.

A kötődő/válaszkész nevelés kulcsa ugyanis, hogy a szülő a gyermek igényeire válaszol, partnerként kezelve őt, akivel szoros és kiegyensúlyozott érzelmi kapcsolatra törekszik. Természetesen fontos szem előtt tartani, hogy a kötődő nevelésben nincsenek szabályok vagy olyan recept, ami mindenkinél beválik – tulajdonképpen éppen az a lényeg, hogy a szülő figyelje és megismerje a saját gyerekét. Sok szülő egyébként anélkül alkalmazza ezt a módszert, hogy tudna róla: teljesen természetesen, ösztönből viselkedik így.

1. A szeretet elkényeztet

Noha az anyukák tapasztalatai mellett kutatások is bizonyítják, hogy egy kisbabának, kisgyereknek fizikai szükséglete, hogy szülei szeretetteljes közelségében legyen, mindig akadnak, akik úgy vélik, hogy egy gyereket el lehet kényeztetni a „túlzott” szeretgetéssel, odafigyeléssel. Sokan mondják például, hogy ha túl sokat van kézben és minden rezdülésére felveszi az édesanya, akkor anyámasszony katonája válik belőle, vagy épp terrorizálni fogja a szüleit.

A kötődő nevelés azonban teljesen más alapokon nyugszik, szerinte ugyanis a simogatás, a szeretgetés nem lehet az elkényeztetés eszköze, hiszen a felé áradó gyengédség révén a gyermek alapvető szükségleteit – mely ideális esetben a szülő részéről is fennáll – teljesítjük.

2. Bármit szabad, a lényeg, hogy ne sírjon

Az a gyermek, akinek szülei mindig odafigyelnek az igényeire – melyeket csecsemőként jobb híján sírással fejez ki – azt tapasztalja meg, hogy amikor jelez, válaszolnak neki, így biztonságban érzi magát. Sokan mégis azt vallják, hogy a sírásra nem kell reagálni (ők azok, akik előszeretettel tanácsolják azt is, hogy az édesanya „nyugodtan hagyja sírni a gyermekét, legalább tágul a tüdeje”). Az ilyen filozófiával azonban csak azt lehet elérni, hogy a csecsemőben tudatosul, hogy a környezete nem reagál a felmerülő igényeire, így egy idő után nem is fog jelezni – inkább sírás nélkül, némán szorong.

Persze, egészen más helyzet, amikor egy csecsemő sírásával jelzi, hogy valami nincs rendben, mint amikor például egy kétéves gyerkőc azért fakad sírva, mert nem enged meg neki valamit az édesanyja. A kötődő nevelésben tehát a közhiedelemmel ellentétben nem az a cél, hogy a csemete sírás nélkül cseperedjen fel, hanem az, hogy amikor az érzelmei kifejezésének ezt a módját választja, a szülő valahogyan reagáljon rá, ne hagyja őt magára. Tehát a kötődően nevelő szülők is szabnak határokat és mondanak nemet, akár akkor is, ha sírás a vége. Csak átgondolják, mikor van ennek létjogosultsága.

3. A szüleivel együtt alvó gyerek soha nem lesz képes önállóan aludni

A válaszkész nevelés hívei közül sokan alszanak együtt csemetéjükkel, hiszen ez az egyik legkézenfekvőbb – de természetesen nem kizárólagos – módja, hogy éjjel is azonnal reagálni tudjanak a bébi jelzéseire. Noha az alvásnak ez a formája a világ nagyobbik felén teljesen természetes és megszokott, a modern nyugati kultúrákban inkább a külön szoba – kiságy kombináció a társadalmilag elfogadott. Olyannyira, hogy sokszor még a szülő-gyermek körüli szakemberek (védőnő, gyerek- vagy háziorvos stb.) is kompetenciájuknak érzik beleszólni, hogy ki hogyan aludjon, ezzel sok esetben lelkiismeret-furdalást okozva a szülőnek.

Az együttalvással kapcsolatos általános tévhit szerint ugyanis az a szülő, aki egyszer beengedi ágyába a gyermekét, soha többé nem fogja tudni kitenni onnan. Ellenben a tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyermekben is fellép előbb-utóbb az az igény, hogy külön ágyban, szobában aludjon. Érdekes módon az együttalvás problematikája általában sokkal inkább foglalkoztatja a család környezetét, mint magukat a szülőket, akik nyilván saját elhatározásukból választják meg, hogyan és hol altatják gyermeküket.

4. Bizonyos kor fölött zavarokat okoz a szoptatás

Ideális esetben a válaszkészség a szoptatásra is érvényes, ezért sok anyuka dönt úgy, hogy addig szoptatja gyermekét, ameddig az igényli, és ameddig mindkettőjüknek jólesik a dolog. Sajnos azonban az együttalváshoz hasonlóan szoptatás terén is gyakran előfordul, hogy a környezet rosszallóan tekint az efajta nyitottságra: akadnak, akik képesek a hosszantartó szoptatást a legkülönbözőbb felnőttkori szociális és pszichológiai problémákkal összefüggésbe hozni, sőt (extrém korlátoltság esetén) még a homoszexualitás okaként is beazonosítják.

Ez a fajta támadó attitűd persze könnyen elbizonyalaníthatja a szülőket, még akkor is, ha a WHO egyértelmű ajánlást fogalmaz meg a szoptatás időtartamára vonatkozólag: lehetőség szerint a gyermeket hat hónapos koráig kizárólagosan, majd a hozzátáplálás mellett a gyermek kétéves koráig vagy akár tovább érdemes szoptatni.

Emellett az is tisztázott, hogy a hosszan szoptatás nem hozható összefüggésbe semmilyen betegséggel vagy zavarral, ugyanakkor pozitív hatásai az anyára és gyermekre, valamint a kettőjük közti kapcsolatra nézve felbecsülhetetlenek.

5. A hordozás gátolja a mozgásfejlődését

Noha számos előnyüknek köszönhetően a hordozóeszközök (kendők, mei tai-ok, csatos hordozók stb.) egyre szélesebb körben terjednek, akadnak, akik még mindig ferde szemmel, szánakozva nézik a batyuból kitekintgető vagy épp békésen szunyókáló csöppségeket. A „nem rossz-e neki ott?” típusú kérdések persze adódhatnak pusztán kíváncsiságból is, valamiért mégis időről-időre felmerül a gondolat, hogy a hordozott gyermek lemarad a mozgásfejlődésben.

Ezt a tévhitet azonban muszáj eloszlatnunk: a megfelelő eszközben és pozícióban hordozott kisgyermeket nem szenved semmilyen hátrányt, hiszen a mozgásfejlődés inkább érés, mint gyakorlás kérdése. A babahordozás hatására ugyanakkor az egyensúlyérzék tekintetében pozitív hatás figyelhető meg!