5 mondat, amit kisgyerekes anyukaként utálok hallani

Zabolai Margit
Írta: ,

Körülötte forog az életem, hozzá szervezem a napjaimat, persze, hogy róla beszélek a legtöbbet. És örömmel beszélek róla, és imádom meghallgatni mások tapasztalatát az anyaságról, erről a semmihez sem fogható, őrült érzelmi hullámvasútról, ami az eddigi életem egyik legfantasztikusabb kalandja. De ha az alábbi mondatokat meghallom, legszívesebben azonnal véget vetnék a beszélgetésnek.

„Jól alszik? Majd ez megváltozik, amikor…”

Ha azt mondom, hogy jól alszik, ügyesen eszik vagy nem hasfájós, az nem jelenti azt, hogy az életem az újszülöttel egy séta a parkban. Nekünk is megvannak a magunk gondjai és az aggodalmaink, csak éppen próbálok a szerencsésebben alakult dolgokra koncentrálni. A picit is tapasztaltabb anyukáktól azonban szinte kivétel nélkül jön a ledorongolás: majd sírós lesz, ha jön a foga, majd nem alszik, ha beindul a mozgásfejlődés, majd lesz baj a hozzátáplálásnál. Mintha nem jutna elég dolog minden napra, amin aggódhatok. Miért akarod, hogy előre féljek dolgoktól, és miért arról akarsz beszélni, ami nehéz lesz?

Mindenkinek nehéz, és a nyomás, a stressz néha már elviselhetetlen. Ahelyett, hogy még egy lapáttal próbálsz terhet rakni a vállamra, inkább támogass.

Ez nem mártíromsági verseny: ha látod, hogy fáradt vagy kimerült vagyok, ne azt mondd, hogy ez még csak rosszabb lesz, inkább meséld el, milyen, amikor először rád nevet, amikor megteszi az első lépést, vagy először azt mondja, anya. Segíts erőt találni, ahelyett, hogy csak még mélyebbre nyomnál.

„Szia, anyuka!”

Persze, a gyerek születése utáni legelső találkozáskor akár még cuki is lehet. Másodszor esetleg még vicces. De harmadszorra már minimum zavaróvá kezd válni. Biztos, hogy kedvességből és jóindulattal csinálod, de én egyetlen embernek lettem az anyukája, másoknak továbbra is a barátnője, kollégája, szomszédja vagyok, a személyiségeim ezen részei nem oldódtak fel az anyaságban, szóval hacsak nem te is az én méhemből érkeztél erre a világra, inkább szólíts a nevemen.

„És nem félsz, hogy…?”

Bármi is a mondat vége, szinte biztos lehetsz benne, hogy a válaszom de. Vagy, ha eddig nem tettem, most majd elkezdek tőle félni. Ez a mondat jellemzően egyébként is azt implikálja, hogy KELLENE félnem valamitől, esetleg azt, hogy azt feltételezed, hogy amit csinálok, az veszélyes lehet. Pedig biztos lehetsz benne, hogy a gyermekorvossal, védőnővel konzultálva döntöm el, hogy például mikor viszem ki először a levegőre, milyen gyógyszert adok neki, ha az szükséges és még azt is, mikor vágom le először a körmeit. A nyomás így is óriási, semmi szükség rá, hogy még valaki – főleg egy idegen a parkban – azt éreztesse velem, hogy valamit nem jól csinálok.

Kép forrása: halfpoint/depositphotos.com

„Remélem, szoptatod!”

Ami azt illeti, igen, de ez egy olyan döntés, ami csakis ránk tartozik. Annyiszor hallottam már ezt a mondatot az elmúlt néhány hétben, hogy el sem tudom képzelni, mit érezhet az, aki valami miatt úgy döntött – vagy esetleg nem is volt más választása –, hogy tápszerrel fogja felnevelni a gyerekét. Az anyatej persze fantasztikus dolog, én sem véletlenül döntöttem emellett, de a tápszeres babák is ugyanúgy felnőnek, és az ő anyukájuknak sincs egy szikrányit sem könnyebb dolga, így valószínűleg nekik sem maradt már plusz energiájuk arra, hogy még egy kis extra bűntudatkeltést is elviseljenek.

„Mi annak idején ezt úgy csináltuk, hogy…”

Az anekdotákkal nem lenne semmi gond, ha többnyire nem kéretlen jótanács formájában érkeznének. A „mi ezt úgy csináltuk” típusú mondatok jelentése általában az, hogy neked is ezt kellene csinálnod ahelyett, hogy ezekkel a modern találmányokkal próbálkozol. Értem én, hogy 10, 20 vagy 30 évvel ezelőtt is mindenki csak a legjobbat szerette volna a gyermekének, és azért döntött bizonyos módszerek mellett, mert a tudomány akkori állása szerint ezzel tette a legjobbat. Ma viszont sok dologról mást gondolnak, és én is igyekszem azt adni a gyermekemnek, amit a legjobbnak tartok.

A bölcsek köve persze senkinél nincs ott, és lehet, hogy 10, 20 vagy 30 év múlva az én módszereimet is meghaladottnak tartják, de jelen ismereteim szerint azt teszem, ami a legjobb a gyereknek.

Mindeközben persze én is tele vagyok kétségekkel, kérdésekkel és minden pillanatban megkérdőjelezem önmagamat – így ez a burkolt kritika sokszor napokig tartó őrlődéshez vezet, míg egy pozitív megerősítés hosszú ideig kitartó energiát adhat.