„Az ötödik hónapban vettem észre, hogy terhes vagyok” – interjú Gabival, akinél váratlanul kopogtatott a gólya

Írta: ,

Nemcsak óvatlan tinilányok élete vehet ilyen fordulatot, hanem intelligens felnőtt nőké is, akik gondot fordítanak a védekezésre. Pataki Gabi 32 éves, Nyíregyházán él, és elmeséli, mennyire meglepte a karácsonyra várt kis jövevény.

„A terhesség volt az utolsó, amire gondoltam.”

– „Hát kérdem én, hogy lehet az ember terhes, ha nem szexel senkivel?” – teszed fel a kérdést a blogodban. Akkor most én is felteszem neked: hogyan?

– Amíg élek, nem fogom megérteni, ez hogyan történt. Szakítottunk a párommal, egy hónappal később pedig még teljesen normális volt a menzeszem. Aztán jött a nagy utazás, kiköltöztem Ciprusra. Idegen környezet, eltérő klíma, életmódváltás és sok stressz – ezekre pont rá tudtam fogni, hogy miért nem jön meg.

A terhesség volt az utolsó dolog, amire gondoltam… bár tudat alatt lehet, hogy éreztem valamit. Már négy hónapja nem menstruáltam, és egyre jobban bosszantott a dolog. A barátaimmal, sőt még az exemmel – akivel úgy-ahogy jóban maradtunk – is viccelődtünk: biztos terhes vagyok.

Aztán valahogy a viccből valóság lett. Valahányszor elmentem egy egész alakos tükör előtt, a hasamat kezdtem figyelni, mert éreztem és láttam is, kicsit nagyobb, kicsit másabb az alakja, mint korábban.

„Jött egy fura érzés a hasamban…”

– Mikor jutott eszedbe, hogy csinálnod kellene egy tesztet? Milyen érzések kavarogtak benned előtte és közben?

– Kegyetlen pillanatok voltak, soha nem felejtem el őket. Feküdtem reggel az ágyamban, próbáltam kihasználni az időt a pihenésre, mert volt még egy-két órám a műszakkezdésig.

Aztán jött egy fura érzés a hasamban… ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy-két buborék kipukkant volna benne. Tudom, hülyén hangzik, de ilyen volt az Ő első mozdulata. Na, akkor már tudtam, hogy itt gáz van. Terhes vagyok? Hogy lehet ez?

Nem, kizárt dolog, lehetetlen – mondogattam magamban, és olyan ideges voltam, mint még soha. Meg akartam nyugodni, ezért leszaladtam gyorsan a patikába egy tesztért. Senki nem volt otthon rajtam kívül, így bezárkóztam a fürdőbe és megcsináltam. 

„Csak úgy kiabált rám a két csík.”

– … és amikor megláttad a két csíkot?

– Azt hiszem, azt írta a teszt, hogy néhány percet várni kell az eredményig. Hát nekem kb. két másodperc alatt megjelent mindkét csík. Próbáltam több szögből nézni, hogy hátha mégsem olyan erős az a második csík, csak úgy süt rá a nap, a csap sem egyenes, amire rátettem a tesztet, satöbbi… de akárhogy is néztem, ez bizony két csík volt.

Két határozott, piros csík – csak úgy kiabáltak rám! Nem tudtam sírni, egyszerűen ott álltam a teszt felett, és nem értettem, mi történik velem. Hogy lehetnék terhes? Hiszen hónapok óta nem voltam senkivel, amikor pedig korábban voltam, akkor védekeztünk. Egyszerűen lehetetlen, hogy állapotos legyek!

Lehetetlen már csak azért is, mert én először még megtalálom az igazit, akivel aztán egy évvel később káprázatos esküvőm lesz, felépítjük álmaink otthonát, boldogan lubickolunk a boldogság tengerén, és majd csak ezután jön a gyerek. Mindig ez volt a tervem. Hát nem jött be.

„Egy kisbaba nem tehet semmiről.”

– Igen, a társadalmi elvárás szerint talán még mindig mindenkinek kutyakötelessége lenne házasságban, de legalábbis stabil párkapcsolatban üdvözölni a jövevényt. A sors azonban ezernyi másféle mintát mutat, így sok kismamának eszébe jut, hogy kívülről ideálisnak tekinthető körülményeket füllentsen másoknak, és talán saját magának. Mikor, minek a hatására jutottál el arra a pontra, hogy nyilvánosan vállalod azt, ami van?

– Én soha nem hazudtam senkinek, miért is tenném pont most? Egyrészt egy kisbaba nem tehet semmiről, másrészt pedig úgy gondolom, én sem. Maradtam volna szűz addig, amíg férjhez nem megyek? Ugyan már!

Valamiért nekem ezt hozta most az élet, ezzel kell együtt élnem, ebből kell kihoznom a lehető legtöbbet és legjobbat. Igen, valóban rizikósabb felvállalni azt, hogy nem vagyunk tökéletesek, hogy talán hibát követtünk el, de még mindig jobb, mint olyannal áltatni magunkat, ami nem létezik, mert akkor csak még boldogtalanabbak leszünk.

Mindent meg lehet oldani, csak akarni kell. Ha valaki úgy érzi, inkább boldogságot hazudik magának, hát hajrá, ha ennyi esze van…

„Újságíróból felszolgáló lettem.”

– A távolabbi ismerőseid gyakorlatilag annyit láttak, hogy két egymást követő nyári szezonban elmentél dolgozni Ciprusra, s a második után pocakkal tértél haza. Gondolom, nekik az is kimaradt, hogy miért pont ez az ország, és miért pont egy korábbi hivatásodtól távol eső munka…

– Nem fogom tagadni, nagyon fájt, amikor hat kemény év után elküldtek a cégtől, ahol dolgoztam. Tényleg második otthonom volt a szerkesztőség, imádtam a munkámat az összes nehézségével együtt.

Ha kellett, 16 órán át ültem a gép előtt, a végén már alig láttam, de dolgoztam, mert azt éreztem, van értelme. Szerettem a munkámat, szerettem a kollégáimat, szerettem a biztonságot… és ennek egy csapásra vége lett. Hogy lettem újságíróból felszolgáló? Amikor elbocsátottak, azt éreztem, változásra van szükségem. Nagy változásra, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem.

Úgy gondoltam, néhány hónap külföldön erre épp elég lesz, aztán szépen hazajövök, és belevetem magam az álláskeresésbe. A ciprusi munkát a neten találtam. Nem agyaltam sokat, jelentkeztem, pár nappal később hívtak is, hogy mehetek. Nagy levegőt vettem és nekivágtam. Mondanom sem kell, nagyon megtetszett a kinti élet!

„Nem hiába nevezik Ciprust a Szerelem szigetének.”

– Említetted, hogy a tavalyi ciprusi nyár, amit a gyermeked apjával töltöttél, életed egyik legboldogabb időszaka volt. Mesélj erről egy kicsit!

– Hát mit mondhatnék? Talán nem hiába nevezik Ciprust a „Szerelem szigetének”.  Nagyon paráztam, amikor felszálltam a repülőre. Egyedül voltam, csak annyit tudtam, hogy pár óra múlva leszáll a gépem egy kis szigeten, és onnantól kezdve bármi lehet.

Aggódtam, hogy fogom megértetni magam, menni fog-e az angol, milyen lesz a munka, találok-e majd barátokat, vagy magányosan töltöm az előttem álló 5 hónapot, amire szerződtem. Már ha egyáltalán valóban egy négycsillagos hotelben kapok munkát, nem pedig prostituáltként egy világvégi kisváros sötét bárjában. 

De valahogy minden egy csapásra megoldódott. Nem lettem prostituált egy sötét bárban :) A munkával minden úgy volt, ahogy az engem kiközvetítő ügynök mondta, az angolommal simán pedig elboldogultam odakint, és rengeteg új barátot is találtam. 

Aztán jött ez a fiú is... Hetekig csak udvarolgatott nekem. Én próbáltam távolságot tartani, de ő túl aranyos volt. Egyszer összekaptunk valamin, mire ő virágot hagyott éjszaka az ajtóm előtt. Ilyen kis apróságokkal vett le egy idő után a lábamról.

Cipruson azért nem nehéz szerelembe esni: örök nyár, perzselő napsütés, hűsítő tenger, őrült bulik. Lehetetlen nem elcsábulni. Az az öt hónap olyan volt nekem, mint egy valóra vált álom. Ha tehetném, minden ismerősömet kiküldeném néhány hónapra oda, hogy egy kicsit érezze: él.

„Legszívesebben ráüvöltöttem volna az orvosra.”

– Az apuka hogyan fogadta a gólyahírt?

– Jobban, mint én. Ő örült neki nagyon, helyettem is. Amikor a teszt pozitív lett, még akkor sem hittem el, hogy terhes vagyok… de ő sem. Aztán a kinti nőgyógyászom eloszlatta az összes kétségemet. Amikor megmutatta a baba szívhangját, még akkor sem fogtam fel. Legszívesebben ráüvöltöttem volna: milyen szívhangról beszél? Nincs ott senki és semmi! De ott volt. És az apuka csodálatosan reagált rá: ő volt az egyetlen, aki igazán meg tudott nyugtatni, pedig már rég nem voltunk egy pár. 

„A barátaim is sokkot kaptak.”

– És a családod meg a barátaid?

– Természetesen az anyukámat hívtam először. Szegény nagyon ledöbbent, amit persze nem is csodálok. Egyszer csak kap egy telefonhívást Ciprusról, hogy a kislánya terhes, méghozzá nem kicsit terhes, hiszen már az ötödik hónapba lépett.

Az itthoni barátaim is sokkot kaptak elsőre, de rájuk mindig lehet számítani: nem is volt kérdés számomra, hogy örülni fognak. A ciprusi lakótársaimnak és munkatársaimnak pedig örökké hálás leszek, hiszen ők voltak ott velem az elején, a legnehezebb pillanatokban. 

„A nagymamám úgymond kitagadott.”

– A Facebookon azzal a megjegyzéssel tettél közzé két tündéri, pocakos képet, hogy a szülővárosodban az „Ez meg mi a f**t keres itt?” fejeket felváltották a „Te jó ég, terhes vagy?” arckifejezések. Adódott ebből különösen vicces, vagy éppen bántó helyzet?

– Érdekes, hogy pont az rúg beléd, akire nem is számítasz. A nagymamám úgymond kitagadott. Az ő szavait idézem most, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni őket: „ez szégyen”, illetve a fülemben cseng még a „nincs itt minek örülni” kijelentése is. Próbálom nem idegesíteni magam ezen, de nem tudom letagadni.

Ez sajnos nagyon fáj. Neki úgy tűnik, fontosabbak a már korábban említett társadalmi elvárások az unokájánál. Másoktól viszont csak pozitív visszajelzést kapok, a családom és a barátaim mellettem állnak, de még a távoli ismerőseim is mind támogatnak egy-egy kedves üzenettel vagy mosollyal. Ez pedig nagyon sok erőt ad!

„Nekem a szülővárosomban kell szülnöm.”

– Tudod már, hol szeretnéd felnevelni a babát?

– Nagyon úgy tűnik, az otthon csak otthon marad. Hiába éreztem jól magam külföldön, hiába terveztem, hogy Ciprusról már csak látogatóba fogok hazatérni, ahogy kiderült a terhesség, azt éreztem, haza kell jönnöm. Hiába marasztaltak a kinti barátok, munkatársak, orvosok, valahogy egyértelmű volt, hogy nekem a szülővárosomban kell szülnöm.

A kezdeti időszakot biztos, hogy itthon fogom tölteni, aztán ha a picur már kicsit nagyobb lesz, meglátjuk. Mert ugye nem hiába léptem le innen. Itt, az ország keleti végében nem sok munka akad – vagy ha akad is, olyan, amilyen. A kislányom apukája Budapesten él, idővel még az is lehet, hogy én is oda költözöm.

Beszéltük, hogy majd egyszer együtt elvisszük Ciprusra is a csemetét, de erre még egy-két évet biztosan várni kell. Aztán a végén még ott telepszünk le. Ki tudja? Én már nem tervezek előre semmit!

Gabi blogot is indított, amit a csodabebi.blogspot.hu címen érhetsz el.