Így hódítottak dédnagyanyáink - Halszálka és marcell-hullámok

Írta: ,

Ha az ismert történelmünket vesszük alapul, akkor nyugodtan állíthatjuk, száz év nem nagy idő. Ám ha a divatot és az öltözködést vizsgáljuk, elképesztő változásokat tapasztalunk. Olyan különbségeket olvashatunk ki a mai és a száz évvel ezelőtti divatlapok fotóiból, amely első pillantásra egyértelművé teszi, hogy a mai világ és az 1910-es évek között egy óriási szakadék tátong, legalábbis ami a mindennapi szokásokat vagy a nemek közötti különbségek hangsúlyozását illeti. 

A száz évvel ezelőtti tízes évek hölgyei sosem léptek ki az utcára kalap nélkül. Testük szinte minden négyzetcentiméterét ruhával takarták, arcukon és kézfejükön kívül a nyak volt az egyetlen testrész, melyet közszemlére tettek a férfi társadalom nem kis örömére.

Az alsóneműk

A napot és az öltözködést természetesen minden nő a fehérneműk kiválasztásával kezdi. A fehérneműk anyaga és mérete miatt száz éve még a kevésbé tehetős nőknél is legalább egy gardrób csak az alsóneműk tárolására szolgált. Polcok, fiókok teltek meg a több szett alsószoknyával, térdnadrággal, méretes bugyogókkal, fűzőkkel. Száz évvel ezelőtt csak a senki más számára nem látható alsó ruházat felöltésével töltöttek annyi időt a nők, mint ma egy teljes öltözködéssel, a sminket is beleértve. 

Akik megtehették, segítőt is alkalmaztak a különböző fűzők felvételéhez és megfelelően szorosra húzásához. A fiatal hölgyek még ugyanúgy, mint az édesanyjuk és a nagymamájuk tette, fojtogató fűzővel szorították össze felsőtestüket. Ekkor már a cetfélék állkapcsában található szarulapokkal megerősített, fémkallantyúkba fűzött szalagokkal felszerelt „halcsontos fűzőt” hordták, amelyek erős igénybevételt is kibírtak.

A fűző viselése a belső szervekre sem volt jó hatással, főként, ami a tüdőt és az emésztőrendszert illeti, de ez a divat évszázadokon át tartotta magát.

Egyik célja az úgynevezett galamb forma elérése volt. A felső test, a mellkas előre dülledt, miközben a csípőt hátra tolta a fűző. A másik fontos szempont a lehető legvékonyabb derék elérése volt, amely a valóságosnál látszatra szélesebbé, ha úgy tetszik, vonzóbbá tette a csípőt és nagyobbá a melleket. A kor hölgyei kéjes fájdalomnak nevezték, ahogy a nem ritkán 30-40 kilogrammnyi terhelésnek megfelelően szorította össze felsőtestüket a ruhadarab. 

Körülbelül az évtized közepéig tartott a fűző divat. 1914 után, az első világ háború alatt a férfiak nagy része a frontvonalon harcolt, így a nők is rákényszerültek a fizikák munkák elvégzésére, s ezt már csak kényelmes ruházatban tehették meg. Az első, modern kori melltartót Mary Phelps Jacob szabadalmaztatta 1914-ben, s ez a komfortosabb, a női test valódi formájához igazított ruhadarab örökre kiszorította a fűzőt a divat világából.