Miért kell nádszálvékonynak lenni? Minél többet foglakozol a külsőddel, annál kevésbé leszel elégedett magaddal

Szabó Erzsébet
Írta: ,

A minap szóba elegyedtem egy volt osztálytársammal és megdöbbenve tapasztaltam, hogy hiába ballagtunk el a gimnáziumból már 10 éve, ő még mindig ugyanaz a komplexusos, önmagát elfogadni képtelen nő maradt. Nagyon sajnáltam, hogy nem tudott túllépni a saját maga elé támasztott, irreális elvárásokon és olyan hibákat lát a külsején, amik valójában egyáltalán nem számítanak másoknak.

De miért kell mindenáron nádszálvékonynak lenni?

Ez az osztálytársam – nevezzük most Nórának –, mindig megszállottan hajtotta a karcsúságot. Ezt csak azok tudták róla, akik közelebbről ismerték, ugyanis sosem mondhattuk még csak teltnek sem: mindig is a legvékonyabbak közé tartozott. A felsőteste az én szememben kifejezetten vékony volt: izmos karjai és bizony olyan kockás hasa volt, amiről a többiek csak álmodtak az osztályban.

Arányos és feszes combjait kamaszként sokszor megirigyeltem, és számomra a formás feneke sem lógott ki (negatív értelemben) a sorból. Egyszóval a többség gond nélkül cserélt volna vele. 

A gimis korszaknak azonban vége, de mintha mi sem változott volna: a tizedik osztálytalálkozónkon újra és újra előkerült ugyanaz a nóta. Elmesélte, hogy a múltkor 51 kilósra fogyott, és már látta magán, hogy egyáltalán nem egészséges a külseje, beesett az arca, a hasa, mindene, de ő még akkor is ugyanannyira szélesnek találta a csípőjét. Egyszerűen képtelen elfogadni, hogy onnan nem tud fogyni úgy, hogy „normálisan nézzen ki”. Megszállottan sportol, heti öt-hat kemény edzése van, de úgy ítéli meg, egyszerűen nem történik semmi. 

Igyekeztem bátorítani, többek között azzal, hogy mi komoly súlyokkal edzünk azért, hogy legalább annyira kerek fenekünk és csípőnk legyen, mint neki, de látszott rajta, hogy ennél jóval többre van szüksége. Amikor az osztálytalálkozó után is rám írt, és ismét erre terelődött a szó, már kifogytam a bátorító monológokból. Megkértem, hogy mérje le a csípőjét és a fenekét, majd megmérem én is, és összehasonlítjuk – merthogy állítása szerint az én alkatom nagyon arányos és bármikor cserélne velem. A mérés után kiderült, hogy mindössze 5 centivel keskenyebb a csípőm, mint neki, ami úgy tűnt, kicsit végre rávilágított arra, hogy nem látja reálisan saját magát. 

Persze mindig is hallottam, tudtam, hogy a nők többsége inkább csak a hibákat látja saját magán, de más ezzel szembesülni akkor, amikor olyasvalakinek vannak komoly komplexusai, aki egyébként kívülről szemlélve kifejezetten vonzó és csinos.

megaflopp/depositphotos.com

De megéri ez az önmarcangolás?

A kérdés az, mennyire éri meg a teljes életünket megkeseríteni azzal, hogy egy elérhetetlen vágyat nap, mint nap kergetünk? Persze az sem megoldás, hogy mindent fogadjunk el olyannak, amilyen, pusztán azért, mert az adatott meg. Gyakran inkább csak kényelmi kérdés az, mit teszünk a tányérunkra, vagy éppen mennyit edzünk, és sokszor egyszerűbb ráfogni a testalkatra, vagy a genetikára a hiányosságokat – esetleg önelfogadást segítő könyveket pörgetni ahelyett, hogy még húsz percet kocogjunk. 

A külső igenis számít, nem csupán a visszajelzések, hanem saját magunk megítélése végett is. Ugyanakkor – legkésőbb a korai felnőttkorban – el kell jutni arra a szintre, hogy felismerjük a testi korlátainkat. Kamaszként még valamilyen szinten normális, ha a hibákat látjuk magunkban, de bele se merek gondolni, hogy Nóra miként fog a testére tekinteni akkor, amikor áldott állapotba kerül, megszülte a gyermekét, vagy csak pusztán elkezd idősödni.

Megjelennek majd rajta is az első komolyabb ráncok, a legkeményebb edzés hatására sem lesz már olyan feszes, mint most, és nem tudja egy hétnél tovább tartósan elrejteni az ősz hajszálait sem. Ezek a változások kivédhetetlenek, és sokkal könnyebb megöregednie annak, aki korábban el tudta fogadni a testét, és felismerte mi az, amin változtathat, és mi az, amin nem.

Egyszer, még várandósan arról beszélgettünk a barátnőmmel, hogy mennyire butaság volt elégedetlenkedni a testünkkel korábban, hiszen örülhetünk, ha legalább részben vissza tudjuk kapni azt a formánkat, amiben akkor csak a hibákat láttuk.

Érdekes, hogy habár a várandósság óriási testi változással járt nálam is, ráeszméltem milyen csodákra képes, fantasztikusan összetett rendszer is a női test, és mennyivel több, mint amit addig gondoltam róla!

Csak remélni tudom, hogy Nóra is felismeri majd, hogy minél többet foglalkozik vélt hibáival és minél görcsösebben akar változtatni rajtuk, annál kevésbé lesz elégedett saját magával, és annál nehezebben tudja majd elfogadni azokat a változásokat, amiken mindannyian óhatatlanul átesünk – akár anyák leszünk egyszer, akár nem.