Amikor valamilyen beazonosíthatatlan fájdalom járja át a tested, mindenfélére gondolsz, az internet segítségével próbálod diagnosztizálni, mi lehet a baj, miközben lázasan kutatsz egy orvos után, aki fogadni tud. Néhány napja ezt éltem át. Egy nagyon szubjektív írás következik, a saját történetem.
Boldog nőnapot – magamnak!
Március 8-án este késszúrás-szerű fájdalmat éreztem. Volt már ilyen – gondoltam. A fájdalom azonban fájdalomcsillapító hatására sem múlt el. Éjfél körül már olyan erős volt a fájdalom a jobb alhasamban, hogy sem feküdni, sem ülni nem igazán tudtam. Boldog nőnapot – gondoltam! Nem akartam kórházba menni, de a fájdalom nem csillapodott. A férjem azt mondta, irány az ügyelet, ott meg tudják mondani, hogy szükséges-e kórházba mennünk. A helyi ügyeleten már kiszállni sem bírtam a kocsiból. Az ajtónál csengetni kellett, alig engedtek be.
A doktornő rám nézett, látta, hogy kiegyenesedni sem bírok. Valószínűleg vakbélgyulladás – mondta, majd belém nyomtak egy adag fájdalomcsillapító injekciót. Ennek hatására azonban szinte teljesen fájdalommentesen érkeztem meg a sürgősségire, ahol kicsit úgy néztek rám, mint a bolond nőre, aki kissé hipochonder. Közben én tudtam, hogy valami nem stimmel. Leültettek, várnom kellett. Először egy előkészítő helyiségbe kerültem, ahol egy fiatal orvos megmérte a vérnyomásom és vért vett tőlem. Közben poénkodott össze-vissza, én meg kicsit bután éreztem magam.
Megkérdezte, hogy egy 10-es skálán hova helyezném a fájdalmam, ha a 8-as a szülés. 1-es – gondoltam magamban – hiszen bennem van egy lórúgás fájdalomcsillapító.
De mivel tudtam, hogy milyen rossz volt előtte, azt mondtam, hogy 6-os. Lehet, hogy nem szenvedtem eléggé, mert a szeme kikerekedett, és látszott, hogy egy cseppet sem hisz nekem, azt gondolja, hogy én is csak egy vagyok azok közül, akik szimulálnak, és az idejét rabolják.
Várakozás, majd vizsgálat
Kiültettek a folyosóra, hogy ott várjak, míg a vizsgáló orvoshoz kerülök. A társaságom nagyon vegyes volt. Nem voltak olyan sokan, de mindenkin látszott, hogy nem két perce ül a váróban. Úgy másfél óra várakozás után kerültem sorra, egy nagyon kedves fiatal doktornő vizsgált meg egy szűk helyiségben, amelyben ide-oda mászkáltak az orvosok, az asszisztensek. Kicsit fura helyzet volt, és eléggé kiszolgáltatott. Alaposan megvizsgált a doktornő, sok mindenre rákérdezett, majd közölte, hogy várjak kint, mert neki egyeztetnie kell a műszakvezető orvossal.
Kiderült, hogy a doktornőm még csak rezidens, ahogy szinte mindenki más, aki beteget vizsgál, és mindannyiuknak egyeztetni kell a vizsgálatok után a vezető orvossal. Hajnali 4 óra volt már, amikor kiderült, hogy semmi bajom. Azaz ők nem találtak semmit. Rákérdeztem, hogy nem végeznek-e más vizsgálatot… arra gondoltam, hogy esetleg egy hasi ultrahang beleférhetett volna, ha már vakbélgyanúval küldtek be. A kedves fiatal, rezidens doktornő azt mondta, a leleteim nem indokolják.
Másnap, azaz 10-én, magánúton elvégeztettem egy ultrahangot, ami egy csoda volt, hogy kaptam időpontot. Akciósan 16 ezer forintot fizettem. Kiderült, hogy minden szervem rendben van, minden normális. A doktor úr szerint valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy mi okozta azt az erős fájdalmat. (Tessék?)
Fájdalomcsillapítók
Ettől a naptól kezdve következett csak az igazi kálváriám. Mivel hivatalosan semmi bajom nem volt, úgy is tettem, mintha ez így lenne. Sajnos azonban a fájdalom nem tűnt el, csak átvándorolt. Most a hasam bal alsó része kezdett fájni annyira, hogy kettesével kapkodtam a fájdalomcsillapítókat. Eltelt így kb. két hét. Az egész egyre rosszabb lett.
Március 24.
Újabb borzalmas görcs, ám most nem mentünk az ügyeletre, csak felhívtam egy belgyógyász ismerősömet, aki azt mondta, egy sebészet nem lenne rossz. A sebészek nagyon képben vannak, jó lenne, ha látna egyikük. El is rohantunk a helyi rendelőintézet sebészetére, ahol egy kicsit várni kellett. Már ülni is nehéz volt, sírhatnékom volt, mire bejutottam. A doktornő azzal a furcsa nézéssel nézett, amivel első alkalommal a sürgősségin a doktor.
Minek jöttem, ez urológiai probléma – vágta oda. Én már elsírtam magam, erre kissé megenyhült és feltápászkodott, hogy megvizsgál. Végigkopogtatta a vesémet (nem fájt), majd azt mondta, hogy ez vesebaj, adjak vizeletmintát a labornak, majd menjek át a röntgenre, onnan meg az urológiára. (Tessék???) Leadtam a vizeletet, onnan átnyomultam a röntgenre, ahol kiderült, hogy nincs vesekövem.
Az urológiai rendelésre délutánig kellett volna várnom, de a fájdalom miatt a férjemmel úgy döntöttünk, nem várunk, irány a sürgősségi. Újra. Most nem voltam olyan szerencsés, hogy kevesen legyenek. Rengetegen vártak ellátásra. Ennek ellenére minden orvos, asszisztens, mentős mosolygott és kedves volt a betegekkel. Az előkészítő helyiségben most csak vérnyomást mértek, és megkérdezték, hogy miért jöttem, ha az urológiára küldött a sebészet előzőleg. Mondtam, hogy az elviselhetetlen fájdalom miatt jöttem, és azért, mert egyszer már hazaküldtek azzal, hogy semmi bajom.
Kiültettek a folyosóra, hogy várjak a vizsgáló orvosra. Két óra múlva be is jutottam egy doktornőhöz, aki szintén rezidens volt. Két másik rezidens is volt vele, akik csak angolul beszéltek. Ők végezték a feladatokat körülöttem. Vért vettek és EKG-t készítettek, majd vizeletet is kellett adnom. A vizsgálat után ismét váró. Kértem egy fájdalomcsillapítót, amit infúzió formájában kaptam meg. A vérvételi és vizeletleletemre megközelítőleg hét órát vártam egy helyben. Közben volt egy műszakváltás, és egy másik rezidens kapta meg a papírjaimat.
A diagnózis
Úgy 8 óra várakozás után azt mondták, valószínűleg húgyúti fertőzés, amire adnak egy antibiotikumot. Eljöttem. Kiváltottam a gyógyszert és be is szedtem. A fájdalom ennek hatására sem múlt el teljesen, így már végső kétségbeesésemben a háziorvosomhoz fordultam. Ő azt mondta, jó lenne egy olyan vizeletvizsgálat, ami a baktériumokra koncentrál, hogy célzottan adhasson gyógyszert. Egy hét alatt meg is lett az eredmény. Tényleg húgyúti fertőzés. Innen már felgyorsult a gyógyulás, mert további öt nap gyógyszerszedés után sokkal jobb lett minden. A vesém nem fertőződött meg, de már az utolsó pillanatban voltam.
Összefoglalva… Minden tiszteletem a sürgősségin dolgozó rezidens és nem rezidens orvosoké. Hálás vagyok a mosolyukért, a kedvességükért, és azért ahogy bántak velem. Az azonban nincs rendben, hogy magánúton kell elvégeztetnem olyan vizsgálatokat, amelyek adnák magukat. Fizetem az egészségügyi hozzájárulást, ennek ellenére sok–sok pénzt kell fizetnem magánrendelőknek, hogy megnyugodhassak, egyszer vége lesz. Valami nincs jól a rendszerben, de nem az én tisztem ezt megtalálni, én és sok más sorstársam csak sodródunk.