Egy csodálatos embert ismerhettem meg. Igaz, nem szemtől szemben beszélgettünk, ám előadásával lenyűgözött és magával ragadott Nick Vujicic. A kéz és láb nélkül született férfi őszintén vallott életérõl, érzelmeiről, álmairól, sikereiről – és mindezt olyan lelkesedéssel, hogy abban a pillanatban tényleg elhittem, hogy nincs lehetetlen az életben, és hogy nekem is sikerülni fog.
Nick Szerbiában született, Ausztráliában nõtt fel, most Amerikában él. Félig mexikói, félig japán felesége meseszép, két kisfia is csodálatos. „Az élet gyönyörű, és nem arról szól, honnan jössz, hogy mid van vagy mid nincs – mondja. – Arról szól, te ki vagy, és hogyan szemléled az életedet, hogyan nézed magadat, a világot. Nem mentem rosszabb dolgokon keresztül, mint mások, nincs ugyan karom és lábam, de ennél sokkal szomorúbb az, ha egy széttört családban, otthonban élsz.”
Bár nem igaz, hogy egyáltalán nincs lába Nicknek. Mert igenis van két lábujja, amellyel például ügyesen mobilozik és ír a számítógépen. Egy perc alatt ötvennégy szót tud legépelni. Két kávé után már hatvanhármat! Ő abból hozza ki a maximumot, amije van, és nem azon siránkozik, amije nincs. És mennyivel többre vitte, mennyivel boldogabb így!
„Sose gondoltam, hogy megházasodom. Azt hittem, ha meg is házasodom, nem tudom kézen fogni a feleségemet. Ha lennének is gyerekeim, hogyan ölelném át õket, ha sírnak? És most ha sír a fiam, most sem tudom átölelni, viszont odajön hozzám, és õ át tud ölelni engem. Gyönyörû dolgok születhetnek az összetört dolgainkból, ha adunk nekik lehetõséget. Mindenkinek vannak összetört dolgai, amelyeknek lehetõséget, esélyt kell adni.”
Elestem, de felálltam
Nick tetra-amelia szindrómával született, ezért nincsenek végtagjai. Szülei azonban nagy szeretetben nevelték, iskolába járatták, bátorították, biztatták. Ám a kis Nick hamar szembesült diáktársai gonoszságával, akik csúfolták, bántalmazták. „Karokat és lábakat akartam, és mikor úgy éreztem, semmi remény sincs az életemben, elkezdtem hazugságokban élni. Azt gondoltam, nem vagyok elég jó, ronda vagyok, mindig egyedül leszek, a szívem mindig össze lesz törve, és úgy éreztem, hogy feladom. Tízévesen bele akartam ölni magam egy kád vízbe. Mennyi mindent kihagytam volna az életben, ha sikerül! Sosem tudhatod, mi van a sarkon túl, amíg nem mész a sarkon túlra. Akkor fogalmam sem volt, hogy egyszer olyan elõadó leszek, aki a reményrõl tart világszerte elõadást. Ne adjátok fel! Forduljatok el a hazugságoktól! Gyönyörûek vagytok úgy, ahogy vagytok! Ne törõdjetek azzal, amit mások mondanak!”
Ám Nicknek sem egy csettintésre sikerült ismert és keresett elõadóvá válnia. Az iskolai karbantartó ültette el a bogarat a fülébe, hogy egyszer elõadó lesz, aki megosztja másokkal a történetét. Õ azonban nem hitt neki. A férfi azonban hónapokon keresztül gyõzködte a tizenhét éves fiút, míg Nick kezdte megfontolni a dolgot. Majd belevágott. Ötvenkét iskolát hívott fel, hogy szeretne az iskolai bántalmazásról a gyerekeknek elõadást tartani. Mindenki elutasította. Ám az ötvenharmadik intézménybe meghívták! „Az, hogy ötvenkétszer mondtak nekem nemet, kudarc volt? Igen! Feladtam? Nem! Mert ha kudarc ér, attól te még nem vagy kudarc. Folytattam, küzdöttem, és nem adtam fel. Aztán sikerült! Mert bár elestem, de felálltam, folytattam az utamat. Mert megtenni valamit annak ellenére, hogy félsz, az a bátorság. Erre van szükségünk!”
A teljes cikket a Családi Lap 2016 novemberi számában olvashatod el!Szerző: Bauer Zsuzsa