Misztérium és vadregény – a Skót-felföld bűvöletében

Írta: ,

A Skót-felföld komor romantikája tinédzser koromban ivódott belém, amikor a Hegylakó című film ment a mozikban. Vágyódó lelkesedéssel bámultam a halhatatlan Connor MacLeod kalandjait, és több tucatszor végigbőgtem a slágerré vált betétdalt, a Bonnie Portmore-t (mert az ember inkább választja a röpke emberöltőt azzal, akit szeret, mint az örökkévalóságot nélküle). Nemrég pedig végre élőben is eljutottam erre a különös helyre.

Skócia, felföld, vadság és regény, no meg persze romantika – mindenkinek vannak bakancslistás vágyálmai, számomra a „Highlands" egy ilyen hely. Utunkat az ókelta istenek azzal tették kalandossá, hogy percenként és mérföldenként változtatták az időjárást. Átéltük a tavaszt, nyarat, őszt és telet, zsinórban egymás után. A szélvihar, a rikító napsugár, a jeges eső kis túlzással szinte percenként váltotta egymást, és a szeszélyes skót klíma fenséges pompájában mutatta be a világ egyik legmegkapóbb vidékét. Stirling megyét elhagyva a skót tóvidéken, a Loch Lomond-on keresztül érkeztünk a felföld kapujába, amit hatalmas tábla jelez, „Fáilte don Gháidhealtachd” felirattal, ami gael nyelven annyit tesz: „Isten hozott a felföldön!

A vihar és napfény festette dupla szivárványok ívelték a hegyi szerpentineket, melyeken felkapaszkodtunk az emelkedőkre. Hosszú mérföldeken keresztül nem láttunk embert, csak állatot, bárányokat a szabálytalanul felkockázott, alacsony kőfalakkal elkerített zöld legelőkön. Skócia alacsony népsűrűsége már szinte „népritkaság”, ezért is kedvelem ezt az országot annyira.

Glencoe, vagyis Siralom Völgye a neve annak a sekély és mély lankának, amely Dickenstől az „óriások temetője” nevet kapta. Habár ősi, lázongó klánok vére öntözte a sziklás talajt, a szomorú történelem ellenére is elragadtatott áhítatot és komorságot érez az ember, amikor széttekint a tájon. Nem hiába, hiszen itt mészárolták le angol katonák a MacDonald klán tagjait 1692-ben. Ováció, csodálkozó döbbenet, katarzis váltogatták egymást bennem.

Az elfogódott hangulatot egy északi kisvárosban, Ballachulish legjobb fogadójában oldottuk fel, tejes teával, sajtos felfújttal, scone-nal és répatortával. Mindezt stílszerűen a befűtött kandalló melegénél, ami nem luxus, hanem alaptartozéka ezen a rideg földdarabkán épült minden lakóháznak, szállodának vagy pubnak.

Továbbutaztunk a vidék egyik legnevezetesebb pontjához, a Three Sisters-hez, ami három egymásba kapaszkodó hegycsúcs neve a Glen Valley lankáin. Itt már sok turistával találkoztunk, a buszok egymás után faroltak be a kiépített kilátóhoz, hogy utasaik ámuldozva fotózhassák a pazar panorámát. Edinburgh-ból naponta több busz érkezik a felföldre, és 1-2 napos szervezett program keretén belül mutatja be a fenséges táj frekventált látnivalóit. Skóciában többek között az a jó, hogy emberi léptékű, bejárható távolságú ország. Belátható időn belül eljutsz egy jelentős várig, a felföldig, a Loch Ness-ig, vagy akár a Hebridákig.

Ahogy szememmel lassan körbepásztáztam a fenséges szcénát, újra megfogalmazódott bennem a kérdés: mi lehet ebben a kopár, keresztény istenektől elrugaszkodott, klánok vérével öntözött, mohos sziklákkal és hangás mocsarakkal teli vidékben, ami ennyire elbűvöli az embert? Mi lehet benne, ami könnyesre dobogtatja e karakán kis skót nemzet minden egyes tagjának a szívét? Mi lehet benne, ami annyira lenyűgöz engem, hogy nem enged szabadulni? Mi lehet benne, ami olyan mélységesen megihlette a skótok „Petőfijének”, Robert Burns-nek a lelkét?