Danny Collins filmkritika

Írta: ,

Al Pacino egy elő legenda, aki akkor is képes tömegeket ültetni a moziba, ha az elmúlt években nem dőzsölhetett a jobbnál jobb szerepekben. Danny Collins-ként azonban szó szerint lubickol, így már csak miatta érdemes megnézni a filmet.

Nézzük először a sztorit: Danny Collins-nak mindene megvan, ami miatt a rocksztárokat irigyeljük: teltházas koncerteket ad, luxusautókat vezet és egy nála sokkal fiatalabb, gyönyörű szőke nő mellé fekszik minden este a luxusotthonában. Danny dalait mindenki imádja, kivéve saját magát.

Mikor az énekes-dalszerzőnek egyre inkább kezd elege lenni abból, hogy önmaga emlékzenekarává vált, és csak nyugdíjasok csápolnak a koncertjein, egy barátja levelet hoz neki - levelet, amit 40 évvel korábban maga John Lennon írt az akkor pályakezdő Collins-nak. És tulajdonképpen itt kezdődik a történet.

Danny Collins túl a 60-on új életet kezd, és megpróbál megvalósítani mindent, ami addig kimaradt: új dalokat ír, és felkeresi elhagyott fiát is.

Érdekes, ahogyan Hollywood nyúlt a történethez, hiszen a korosodó rocksztár balladája tulajdonképpen nem is olyan elrugaszkodott, színpadi problémákat boncolgat: mi van, ha túl életünk derekán rájövünk, hogy nem azt az életet éltük, amit szerettünk volna? Lehet-e még változtatni, és be tudjuk-e pótolni elszalasztott lehetőségeinket? Ebből a nézőpontból a Danny Collins akár dráma is lehetne, a készítők azonban inkább a komédia műfaja felé vitték a filmet, ami egyesekben talán hiányérzetet kelt majd, de csalódást így sem okoz.

A film ugyan vicces, de nem komolytalan, és jó aránnyal adagolták benne a drámát és a komédiát, úgy, hogy végül mégis az utóbbi kerüljön túlsúlyba, de a kész mozi ne váljon negédessé vagy felszínessé.

Aki szereti az igényesebb hollywoodi megoldásokat, annak a Danny Collins is tetszeni fog, aki pedig a filmdrámákért rajong inkább, az is talál szeretni valót a történetben.

A többi főszereplő (Jennifer Garner, Josh Peck, Bobby Cannavale) szintén hozzák a tőlük elvárt szintet, de nem is kérdés, hogy ezt a filmet Al Pacino viszi a hátán, ráadásul úgy, hogy még csak meg sem görnyed alatta. Az egyedüli szívfájdalmunk Anette Bening karaktere, akiről néha az volt az érzésünk, hogy a rendező a filmbe tette, de azon túl, hogy vihogjon kislányosan, más instrukciót nem adott neki.

Erősségként mindenképpen meg kell még emlékeznünk a filmzenéről, ami helyenként mintha jobb lenne, mint maga a vizuális élmény - aki szereti John Lennont, az mindenképpen talál majd csemegéket ebben a moziban is, hiszen az útját kereső Collins már-már éteri magaslatokba emelve tiszteli Lennont, aki amolyan ikonná válik a film során.

Kapunyitás vagy -zárási problémákra fogékonyaknak, zenét szeretőknek, valami könnyű, mégis mondanivalóval megspékelt történetre vágyóknak, és persze Al Pacino rajongóknak meleg szívvel ajánljuk a Danny Collinst.