Ahol a szivárvány véget ér – filmkritika

Írta: ,

Rosie (Lily Collins) és Alex (Sam Claflin) gyerekkoruk óta legjobb barátok, és ahogyan az már csak a romantikus filmekben lenni szokott, mindenki számára egyértelmű, hogy az Ég is egymásnak teremtette őket - kivéve őket, saját magukat. 

 A 18. születésnapjuk környékén ugyan Alex talán már sejti, hogy többre is hivatottak, ekkorra azonban olyan mélyen van a barátság zónában, hogy azt néha már nézni is fájdalmas. Az iskolai bál előtt például, ahova mindketten mással mennek, Rosie tőle kérdezi meg, hogy vegyen-e melltartót a ruhája alá. Szegény fiú.

Kapcsolatukat azonban remélhetőleg új mederbe tereli, hogy úgy döntenek, maguk mögött hagyják az álmos angliai kisvárost, és mindketten Amerikába mennek egyetemre. Rosie-nak azonban végül maradnia kell, hogy ne spoilerezzünk, leginkább azért, mert, ahogyan az öccse fogalmaz, lánynak lenni szívás.

Ez nagyjából a legmagvasabb gondolat, ami az Ahol a szivárvány véget érben elhangzik, de tulajdonképpen jól is van ez így. A cím szerencsére gondoskodik arról, hogy tudjuk, az aktuális Valentin-napi romantikus vígjátékkal van dolgunk, és aki ennek tudatában veszi meg a jegyet, az nem is fog csalódni. Itt szeretném megjegyezni, hogy a film eredeti címe Love, Rosie, a magyar mozikba viszont a történet alapjául szolgáló könyv címével került, nem tudni, miért.

A Love, Rosie utalás lehetett volna a levelekre és üzenetekre, amiknek fontos szerepe van a történetben, ellenben szivárvány egyáltalán nincs benne.

De visszakanyarodva a filmhez: ha az ember képes túltenni magát azon, hogy az alkotók célja nem feltétlenül valódi emberek valódi problémáinak bemutatása volt (amikor Rosie előáll azzal, hogy Bostonban szeretne egyetemre járni, az anyja legnagyobb problémája az, hogy ki fog mosni rá, ellenben senki nem mondja azt, "édes lányom, én háztartásbeli vagyok, apád ajtónyitogató egy szállodában, mégis miből fogunk neked amerikai egyetemet fizetni szerinted?"), akkor az Ahol a szivárvány véget ér egy kedves, szerethető film.

A néhány kiszámítható és kötelező poén mellett vannak tényleg mulatságos jelenetek, Rosie barátnője, a romantikus filmekben szintén kötelezően megjelenő komikus mellékszereplő, Ruby (Jaime Winstone) cinizmusa pedig kimondatja vele azt, amit mindannyian gondolunk a film néhány pillanatában, így megakadályozza, hogy a sztori túl szirupossá váljon.

A filmen segítene, ha Sam Claflin színészi játéka nem merülne ki annyiban, hogy meglepődve nyögdécselő hangokat ad ki, miközben nem tudja eldönteni, hogy éppen beveszi vagy kifújja a levegőt, de az Ahol a szivárvány véget ér kategóriájában még így is egy jól sikerült mozi, amire az év többi napján nem ülnénk be, randifilmnek viszont tökéletes, mert lehet rajta nevetni, meghatódni, egyszer sírni is, van benne cukiság, és talán nem rontjuk el a meglepetést, ha eláruljuk, happy end is.

Amit egy romantikus vígjátéktól elvárhattok, azt meg is kapjátok a jegyetek áráért, ha csak valami habkönnyűt kerestek, ami nem fekszi meg a gyomrotokat a vacsora előtt vagy után, az Ahol a szivárvány véget ér éppen megfelelő választás lesz.