A Kék Pulcsis Lány Magyarországon, 3D-ben – Interjú Sarah Andersennel

Írta: ,

Sarah Andersent, azaz a Kék Pulcsis Lányt szinte biztosan azok is ismerik, akiknek a neve nem mondana semmit: a jópofa mini képregényeket tulajdonképpen lehetetlen kikerülni a közösségi oldalakon, de nem is szeretnénk, mert a találó rajzokon sokszor magunkra ismerünk. A jó hír, hogy Sarah a valóságban ugyanilyen pozitív és kedves, hazai író-olvasó találkozóján és dedikálásán pedig erről a magyar közönség is meggyőződhetett. Exkluzív interjúnk következik.

Sarah Andersen első könyve, a Felnőni kiábrándító után a Fumax Kiadó gondozásában a Puha boldog puffancs is megjelenik magyarul, miközben a tehetséges fiatal grafikus már a következő könyvén dolgozik. Két magyarországi dedikálása között a hotel lobbijában ültünk le beszélgetni.

Pénteken még vár rád egy beszélgetés, de tegnap már találkozhattál a hazai közönségeddel. Milyen érzés élőben látni ezeket az embereket? Gondoltad volna, amikor a legelső képregénykockákat rajzoltad, hogy egy napon ezeknek köszönhetően fogod járni a világot?

Egyáltalán nem – nevet Sarah – sosem hittem volna, hogy ekkora siker lesz a rajzokból, de örülök, hogy így alakult. Az olvasókkal pedig nagyszerű találkozni, rengetegen voltak, az ajtóig állt a sor! Jó érzés látni, hogy ennyien tudnak azonosulni a rajzaimmal, hogy ennyi embert érdekel, amit csinálok. Ráadásul ezeken a találkozókon az olvasóimnak arca is lesz, nem csak a számokat látom a papíron, hogy hány ember vette meg a könyvet, hanem találkozom az emberekkel, akik olvassák őket, és ez remek.

A rajzaid népszerűségének egyik oka kétségtelenül az, hogy nagyon könnyű azonosulni velük, magunkra ismerni bennük. Gondolod, közrejátszik a sikeredben az, hogy nem számítottál ekkora népszerűségre, nem tudatosan próbáltál ismertté válni, hanem egyszerűen csak nagyon őszinte vagy a munkáidban?

Elképzelhető, igen. Persze figyelem, látom a trendeket, de nagyon fontos nekem, hogy a munkáimban őszinte legyek. Minden ötletem, minden gondolatom a sajátom, lehet, hogy ezt is értékelik az olvasók.

Mindezzel együtt a rajzolás mára a hivatásoddá, a karriereddé vált. Nem jelent ez néha komoly nyomást? Nehéz fenntartani az egyensúlyt, hogy abból, ami kezdetben csak játéknak indult, ne válljon kötelező feladat?

Nem mindig könnyű, de elég hosszú ideje dolgozom már otthonról, szabadúszóként ahhoz, hogy kialakuljon egy rutin, legyen egy határozott napirendem, aminek ez a részévé vált. Ez alatt az idő alatt egy egészséges távolságtartást is sikerült kialakítanom: vagyok én és vagyok a munkám, és amikor a munkámat kritizálja valaki, akkor nem engem, a személyemet kritizálja. Ezt szerintem fontos megérteni ahhoz, hogy az ember kezelni tudja ezeket a helyzeteket. Felhúztam egy falat, amivel elválasztom az embert, aki vagyok, és a művészt, aki szintén én vagyok, így megtanultam hogy ne függjek túlságosan attól, hogy mikor milyen visszajelzést kapok, hányan kattintanak, hányan lájkolnak, hányan követnek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének elvárásaim, de ezek inkább olyan elvárások, amiket én állítok fel saját magammal szemben, és ezeknek próbálok megfelelni, nem pedig annak, hogy minél több lájkot gyűjtsek a közösségi oldalakon. Nekem rajzolóként talán könnyebb ez, mint azoknak, akik a saját, valódi személyiségüket teszik ki a közösségi médiára, például egy Instagram modellnek – ott valószínűleg nehezebb meghúzni a határt magad és a munkád között, vagy nem hasonlítgatni magadat mindig másokhoz. Ez borzasztó nehéz lehet, és nagyon nem is szeretnék egy ilyen rémálommal birkózni.

Honnan meríted a napi inspirációdat? Vannak olyan dolgok, amik segítenek az alkotásban?

Egy csésze kávé például mindig jó kezdet. De gyakran van, hogy leülök, elgondolkodom arról, hogy miről szeretnék rajzolni, és ezt leírom egy mondatban. Nemrég például a haragról akartam rajzolni, és felírtam magamnak a papírra azt a mondatot: A harag mindig visszajön. Ha a mondat megvan, elkezdek azon gondolkodni, hogyan lehetne ezt vizuálisan megjeleníteni, például mi az, ami mindig visszajön, mint a harag, de kézzel fogható – mondjuk egy bumeráng. És már meg is van, hogy miként fog ez majd a képregény kockáin megjelenni.

Visszatérő témák nálad olyan kérdések is, amikről hagyományosan a nőknek azt tanítják, hogy ne beszéljenek: a menstruáció, a szőrtelenítés mind tabunak számít, te mégis nyíltan kezeled őket. Mennyire volt ez tudatos döntés? Direkt szerettél volna a női egyenjogúsági témákhoz nyúlni, vagy egyszerűen csak rajzoltad a mindennapjaidat, amiknek ezek is a részei?

Egy kicsit azt hiszem mindkettő. Egyértelműen és határozottan feministának tartom magam, és azt hiszem, ennyivel tartozok is a feminista mozgalmaknak, ugyanakkor nem ennek a kedvéért, hanem az őszinteség, a hitelesség miatt nyúlok ezekhez a témákhoz. Közben meg persze csak egy karaktert rajzolok, ami teremt egy kis távolságot. A tabu, a szégyenlősség megszűnik, arról rajzolok, amiről akarok, mert ez csak egy rajzfigura, nem velem történik ami történik a papíron. Nem mintha olyan nagy gond lenne, ha velem azonosítanák – egyszerűen csak könnyebb elviselni a levertséget vagy a fájdalmat, ha rajzolok róla, és ez ebben az esetben is igaz. Az emberiség fele hónapról hónapra átszenvedi ezt az időszakot, nem szakad le az ég, ha kimondjuk ezeket a szavakat.

A nyilvánvaló tabuk mellett néha már egyszerűen az érzésekről is nehéz lehet őszintének lenni a közösségi média világában, ahol mindenki csak és kizárólag a legjobb arcát, a legelőnyösebb oldalát mutatja, és ahol mindig mindennek tökéletesnek kell lennie. Ehhez képest itt vagy te, egy nyilvánvalóan sikeres, független nő, aki álomkarriert csinált, és simán rajzolsz arról, hogy néha fogalmad sincs, mit csinálj, nem jól menedzseled az idődet vagy nem borotváltad le a lábadat. Fontosnak tartod, hogy megjelenjen ebben a közegben ez a narratíva is – hogy mindenkinek vannak rosszabb pillanatai, és hogy senki nem olyan tökéletes, mint amilyennek az Instagramján látszik?

Abszolút! Mostanában már találkozom azzal a kritikával, hogy mintha ez lenne az egyetlen narratíva, ami a rajzolók világában előfordul, de amikor én kezdtem 2011-ben, az internet egy olyan hely volt, amitől néha földönkívülinek éreztem magamat. Ha csak az egyik oldalt mutatjuk meg, az szerintem nagyon rossz. Érdekes, hogy mostanra hogyan alakult ez a dolog, az Instagram például tele van a mindig tökéletes Insta-modellekkel és olyan rajzolókkal vagy influencerekkel, akik egyfolytában arról rajzolnak, hogy „Héj, béna vagyok!” (nevet). Az igazság és a valódi élet meg valószínűleg valahol a kettő között, fél úton van. De amíg létezik ez az elképzelt, tökéletes világ az interneten, addig szerintem nagyon fontos, hogy ez a másik is ott legyen ellentétnek, máskülönben mindenki be fog kattanni.

Találkoztál valaha online zaklatással? Nem mintha minden áron megpróbálnám egy feminista állásfoglalássá tenni ezt a cikket…

…én nem bánom, ha az lesz belőle! (nevet)

Nő vagy az interneten, ebből pedig szinte egyenesen következik az ilyesmi. Mit javasolnál azoknak, akik például fiatal művészként próbálkoznak a közösségi média világában, vagy egyszerűen csak ki akarják fejezni magukat valamilyen fórumon, bármilyen formában, és online zaklatással találkoznak?

Nagyon sokszor kaptam ebből én is, igen. De négy évig művészeti iskolába jártam, ahol nap mind nap találkozol visszajelzéssel, kritikával, és egy ponton meg kell tanulnod elválasztani azt, aki vagy attól, amit létrehozol, és megérteni, hogy a kritika nem neked, hanem a munkádnak szól. Ugyanilyen fontos az is, hogy kritizálhatod valakinek a munkáját anélkül, hogy utálnád az embert, aki létrehozta. Én megtanultam felismerni a kritikát, amit érdemes meghallgatni, megfontolni, és megkülönböztetni attól, ami egyszerűen csak arról szól, hogy valaki utál engem. Ebből az utóbbiból én semmit nem tudok tanulni, nem tudok tőle fejlődni és nem is tudok mit kezdeni vele, ezért nem is érdemes energiát vesztegetnem rá. Művészként fontos megérteni, hogy az emberek nem ismernek téged: úgy beszélnek a munkádról vagy akár rólad, mint egy tárgyról, és amit mondanak, annak nem lehet hatása rád, hiszen nem is tudják, hogy te ki vagy. Ezt persze nem könnyű megtanulni helyén kezelni, de tényleg nagyon remélem, hogy ez senkit nem fog elhallgattatni. Szerintem minden művésznek jelen kellene lennie az interneten, és senkinek nem szabadna eltűnnie innen félelemből.

Vannak olyan művészek, akik téged is inspirálnak?

Allie Brosh, aki talán az első volt, aki abban a stílusban alkotott, amiben én is, a karakterem pedig a rajzokon egyértelműen merít bizonyos animékből, mint például a Hanyou. Emellett rengeteg webes képregényt követek, olyan sokat, hogy nem is tudom, kit emeljek most ki.

A Fumaxnál már megjelent a Felnőni kiábrándító és ők adják ki a Puha boldog puffancsot is, de közben már a következő könyveden dolgozol. Árulj el nekünk erről is valamit!

Nagyjából háromnegyed részben van már készen, kerülnek bele kedvenc rajzaim az elmúlt évekből, és mivel mostanában próbálok hosszabb formákban dolgozni, ezért az utolsó negyedébe ilyen alkotások is kerülnek majd. A könyv címe Herding Cats (szó szerint macskákat terelni) lesz, ami nem egy túl gyakori kifejezés az angolban, úgyhogy az első oldalon lesz is egy rövid definíció. Maga a szófordulat egyébként nagyjából azt takarja, amikor megpróbálunk valami olyan dolgot kontroll alatt tartani, amit egyszerűen lehetetlen kontroll alatt tartani – például magát az életet.

Egy kis ízelítő Sarah Andersen munkáiból: