Pszichológus helyett? Erre használjuk a közösségi oldalakat

Írta: ,

Mi volt előbb? A tyúk vagy a tojás? A Facebook rontott az emberi kapcsolatokon, vagy csak hiányt pótol? Érzések hiányát, a közösség hiányát…

A probléma gyökere

1/5 A probléma gyökere

Az elmúlt 20 évben egyre kevesebb kapcsolatunk van embertársainkkal. A kedves idős néni, aki nagymamánkkal is jóban volt, ismerte családunk történetét, már rég meghalt.

A házban minden héten feltűnik egy újabb lakó, akivel idő hiányában nem tudunk „baráti” kapcsolatot kialakítani. A szomszéd néni gyereke és annak családja külföldön él, unokáit ő maga sem ismeri.

A munkahelyen úgy reszket mindenki saját állása miatt, hogy nem bízik senkiben, így jobb, ha senki semmit nem tud a másikról.

A gyereket csak „random” nyári táborba lehet beíratni, mert nincs vagy alig van, minden évben szervezett tábor, meghatározott, összeszokott kis közösséggel.

Az iskolában nincsenek hosszú távon életképes szakkörök, ahová a szegény és gazdag gyerek ugyan olyan jó szájízzel megy.

A kisboltban minden drágább, így nincsenek odaszokott, meghatározott vásárlói, akik nap mint nap összefutnak a bolt előtt, üdvözölve egymást… és sorolhatnánk még.

Családi állapotok változásainak színtere

2/5 Családi állapotok változásainak színtere

Azon kívül, hogy mosolygunk a fiatalság posztolásain, hogy épp ki kinek lett rövid időre a párja, mi, felnőttek is teszünk hasonló botor dolgokat a közösségi oldalon.

Elújságoljuk, hogy gyerekünk, unokánk született, tragikus bejelentéseket teszünk elhunyt hozzátartozóinkról, az „örülj és sírj velem” gondolatmenet kapcsán.

Az embernek természetes igénye, hogy nevetni és sírni is társaságban „szeret”, megtapasztalva ezzel a közösséghez tartozás érzését.

Ott szoktunk nagyot tévedni, hogy mindenkitől, akivel megosztjuk a családi dolgainkat, bensőséges érzéseinket, elvárjuk, hogy figyeljen életünk eme fontos részére.

Ez értelemszerűen nincs így. Csalódottak leszünk, sebet ejt rajtunk a dolog, többnyire rosszul kezeljük – akár bevalljuk, akár nem.

Ilyenkor „visszanyal a fagyi”, és csalódottságunk okán feleslegesen indulatosak leszünk. Rossz esetben trollkodni kezdünk, ami nem vet ránk jó fényt.

Világlátás közlése

3/5 Világlátás közlése

Ez többnyire idézetek, aranyigazságok megosztásában, lájkolásában mutatkozik meg.

Mindenkinél a maga érzelmi és értelmi szintjén, illetve nagyban közrejátszik az aktuális hangulat is.

Az emberek általában elolvassák ezeket az egyértelmű tacepaokat, melyek figyelemfelkeltő képpel vannak ellátva, egy irányba terelve több ember gondolatát. Úgymond, ezek magok, melyek előbb-utóbb csírázni kezdenek.

Ez pedig azt jelenti, hogy a közösségi oldal egy folyamatos érzelmi és értelmi tanulás része. Sokkal több idézetre tehetünk szert, mert könnyebben megtanuljuk a vizuális tanulás által.

Az idézetek „okosabbá”, tágabb látókörűvé teszik az embereket, formálják őket. Szerencsére egyre több a pozitív gondolatot közlő, optimista, segítségnyújtó poszt.

Önbizalom növelése

4/5 Önbizalom növelése

Ez nem csak a csücsörítős vagy igen előnyös képek feltöltése által lehetséges. Fotókon keresztül megmutathatjuk, hogy milyen ügyesek vagyunk a főzésben, barkácsolásban.

Szeretjük learatni a lájkokat, amire sokan úgy tekintenek, hogy szánalmas az, aki így gyűjti be az elismerést.

Pedig, ha az ember természetes lelki igényeibe belegondolunk, az emberi kapcsolatok ilyen mértékű beszűkülése miatt ez teljesen érthető.

Kérdés, hogy aki olvassa, emberi érzéssel áll-e hozzá ehhez, képes-e tolerálni ezt megértően.

Az önbizalom növelésére alkalmas posztokkal egy probléma van: egyoldalúak, nem látjuk a másik ember arcán az örömöt, a megdöbbenést, az érzelmet.

Így hamis (átgondolt, tehát manipulatív) visszajelzéseket kapunk. Nem érjük el valódi célunkat. Babérok helyett lájkokat aratunk…

Pszichológus helyett

5/5 Pszichológus helyett

Mindenki látott már olyan posztokat, melyek „csepegtek a mártírkodástól”, az érzelmi megnyilvánulások végletességéről tanúskodtak.

A közösségi oldalak néha az utolsó szalmaszál lehetőségét kínálják az embereknek. A figyelem felkeltése a cél, az együttérzés természetes vágya: nem vagyok egyedül.

Ám ahelyett, hogy ezekkel az emberekkel törődnénk, inkább töröljük őket, vagy „meg van a véleményünk” róluk, „bolondnak” nézzük őket.

Ez viszont amiatt van, mert nincs napi „face to face” kapcsolat, barátságunk nem „számon kérhető” – a komfort zónán belül maradunk, kényelmi szempontjainkat vesszük figyelembe. Ez viszont nem igazi „barátság”, nem igazi közösség, az önzés, és a valódi kölcsönösség hiánya miatt.

A megoldás egyszerű lenne. Egyrészt, nem kellene helyettesíteni, mellőzni valódi emberi kapcsolatainkat, másrészt az internetes, közösségi oldalon fenntartott barátságokat, az onnan lecsapódott visszajelzéseket megfelelő intelligenciával, a helyén kellene kezelni.