Ne szemlélődj, cselekedj! – Hősök tere kezdeményezés

Járdán fekvő hajléktalan, lerobbant autós, babakocsival bajlódó anyuka, rosszul lett járókelő – nap mint nap találkozhatunk velük az utcán. De vajon elmegyünk-e mellettük a tekintetünket is elfordítva, vagy megállunk és segítünk? Min múlik, hogy miként döntünk? A Hősök tere elnevezésű kezdeményezés éppen erre segít választ adni, miközben arra biztat, hogy merjünk hétköznapi hősök lenni, akik apró tettekkel is nagyot cselekedhetnek.

Bognár Erika (44) gyakran segít másoknak, ha látja, hogy szükségük van rá. „Egyszer a szemem láttára esett valaki hátra a mozgólépcső alján, és úgy beverte a fejét, hogy az elkezdett vérezni. Én mentem oda hozzá először, majd többen is csatlakoztak, de végül én hívtam mentőt. Mivel azonban siettem, nem tudtam megvárni a mentősöket. Ezért megkértem az egyik peronőrt, hogy várja meg helyettem őket. Bár nem tudtam végig ott maradni, mégis jó érzés volt segíteni, hiszen nem lett volna szívem felmenni a mozgólépcsőn, és otthagyni a sérültet.”

Erika szerint ezekben az esetekben minden csak egy pillanaton múlik. „Kell egy kis erő, elhatározás ahhoz, hogy úgy dönts: segítesz. Ez az átbillenés nehéz, szerintem. Mert ilyenkor nekem is erőt kell vennem magamon. Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy lelkileg is bevonódhatok, megcsúszhatok a teendőimmel, ami szintén stresszelhet. A lelkiállapotomtól is függ, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy másnak segítsek. De ha már ott vagyok, akkor jó érzés, hogy segíthetek. Ám ha mégis úgy döntök, hogy most nem segítek, akkor később lesz egy kis lelkiismeret-furdalásom, hogy nem cselekedtem.”

Erika a kiskamasz fiaival is beszélget a témáról. „Úgy látom, fiatalkorban hajlamosak vagyunk inkább csak magunkra gondolni, eszünkbe sem jut, hogy másoknak segítsünk. Ehhez szerintem kell egyfajta lelki, szellemi, emocionális érettség. A gyerekek talán nem is gondolják, hogy vannak emberek, akiknek erre szükségük lehet. Amikor nemrég elmentünk a Keletihez, láttam a gyerekeim arcán, mennyire meg vannak döbbenve a földön fekvő menekülteken. Hogy vannak emberek, akiknek nincs házuk, munkájuk, és menekülniük kell. Mivel otthon megkapnak mindent, azt hiszik, hogy ez másokkal is így van. Talán nekem is többet kellene erről mesélnem, tanítanom őket, sőt azt hiszem, nekem is többet kellene segítenem.”

Hétköznapi hősök lehetünk

Az emberek segítőkészségén, nyitottságán, az elesettek és bajbajutottak felkarolásában, támogatásában szeretne pozitív változásokat elérni a Hősök tere elnevezésű projekt. A kezdeményezés tudományos háttere a Heroic Imagination Project (HIP), amely a hétköznapi hősiességet helyezi előtérbe, alapítója a börtönkísérletéről is híres szociálpszichológus, dr. Philip Zimbardo, a Stanford Egyetem professzora. A 81 éves szakember célja, hogy egész országok rossz, pesszimista hozzáállását változtassa meg gyökeresen. A magyar projektben személyesen részt vevő Zimbardo arra szeretné rávenni az embereket, hogy bármilyen helyzetben merjenek segíteni, tegyék félre előítéletességüket, passzív szemlélőből váljanak aktív cselekvővé.

Tudományosan kimutatható ugyanis, hogy hajlamosak vagyunk külső szemlélőként nézni olyan szituációkat, amikor beavatkozásunk nagy segítség lenne. Ez az úgynevezett Genovese-hatás, amelynek lényege, hogy amikor megoszlik a felelősség, az emberek gyakran nem cselekednek, legyen szó akár balesetről, egy utcán fekvő emberről, aki talán segítségre szorul, vagy adománygyűjtésről a menekültek részére.

A kezdetben egy nyári programként induló projekt hamar kinőtte magát, tavaly óta több mint kétmillió emberhez jutott el itthon a kezdeményezés híre. Célja azonban ennél jóval több: szeretnének kezdő lökést adni ahhoz, hogy egyre több ember egyre többször tegyen másokért Magyarországon. Interaktív tréningekkel és kihívásokkal is ösztönzik az érdeklődőket, ilyen például a 30 napos kihívás, amelyben számos ismert személyiség is részt vett, például Harcsa Veronika énekes, Nyáry Krisztián író, Pásztor Anna és Szervét Tibor színészek, magukra vállalva, hogy harminc napon keresztül minden egyes nap tesznek valamit magukért vagy a társadalomért, vagy amivel pozitív változást idézhetnek elő. Harcsa Veronika például azt vállalta, hogy mindennap megszólít egy idegent, mert ez korábban mindig is nehezére esett. És a harmincadik napon meglepve tapasztalta, hogy sokkal könnyebben szóba elegyedik ismeretlenekkel, és hogy valójában milyen hálásak az emberek egy-egy kedves szóért. És ez nemcsak a másiknak okozott kellemes pillanatokat, hanem neki is.

Ez legyen emberi minimum!

A Hősök tere projekt szervezői szerint, ha valaki rendszeresen azt tapasztalja, hogy nem múlik rajta semmi, hogy tettei hatástalanok a környezetére, akkor passzívvá válik, nem kezdeményez. Magyarországon gyakran halljuk, vagy akár mondjuk magunkról, hogy pesszimisták, borúlátók, szorongók vagyunk, és ezzel összefüggésben egyre közönyösebbek – nemcsak a nagyvilág eseményei iránt, hanem a hétköznapokban is.

„Az a gondolat, hogy egyénként felelősek vagyunk saját sorsunkért, közvetlen és tágabb környezetünkért is, viszonylag új számunkra, nem évszázadok megélt gyakorlata – tudjuk meg dr. Gyomlai Éva pszichoterapeutától. – A lelkünk mélyén sokszor azt várjuk, hogy jöjjön egy jó szülőfigura, aki gondoskodik rólunk, megetet, dönt helyettünk, cserébe nem kérdőjelezzük meg őt. Ez a hozzáállás megkímél a felelős gondolkodástól és cselekvéstől.”

A teljes cikket a Családi Lap 2015 októberi számában olvashatod el!

Szerző: Orcifalvi Anna Nóra