Magyarok a világban – Svájci magyaróra

Szántó-Molnár Teca alig múlt húszéves, amikor a szerelem egy kis magyar faluból Svájcba repítette. Nem volt könnyű új életet kezdenie itt, főleg úgy, hogy a nyelvet sem ismerte, ráadásul akkor még internet sem volt, ami megkönnyítette volna a kapcsolattartást az otthoniakkal. A fiatal lány azonban belevágott, ám akkor még nem sejtette, hogy később ő lesz majd a közös pont sok száz zürichi magyar életében.

Huszonhét évvel ezelőtt Teca éppen elkezdte önálló, felnőtt életét. Szanyban vállalt tanítói munkát, ami mellé egy kis szolgálati lakást kapott, és nagyon büszke volt arra, hogy a faluban rábízták a mozi vezetését, sőt még egy gyermektánccsoportot is indíthatott. Terveit azonban egy szilveszteri mulatság pillanatok alatt átírta, hiszen megjelent itt egy kedves, szimpatikus svájci fiatalember, aki udvarolni kezdett neki. Teca először nem vette komolyan, hiszen ezer kilométer választotta el őket egymástól, ám a fiú nem adta fel, és az is sokat lendített a dolgon, hogy valamennyire beszélt magyarul, hiszen az édesapja 56-os menekültként került Zürichbe. Végül annyira komolyra fordult a dolog, hogy házasság lett belőle, és Teca nemsokára ott állt néhány bőrönddel utazásra készen.

– Emlékszem, a család és a barátok nagyon féltettek – meséli. – Ráadásul akkoriban, a rendszerváltás előtt nem igazán lehetett csak úgy utazgatni. Sokan nem jártak még külföldön, és azt hitték, óriási felelőtlenség, amit csinálok, nekem azonban nagy kalandnak tűnt. Ráadásul időm sem volt azon izgulni, hogy jó döntés-e otthagyni az addigi életemet, annyi mindent kellett megszervezni, például az esküvőt, aztán vízumot, meghívólevelet, banki kivonatokat szerezni. Aztán amikor átjöttünk az Alpokon, akkor tudatosult bennem az, ami addig hihetetlennek tűnt, hogy valóban egy új élet kezdődött, annak minden szépségével és nehézségével.

Biztos ilyen lovat akartam?

Tecának egyáltalán nem volt egyszerű az első hat-hét év. Új családjában általában magyarul beszéltek, így kevésbé gyakorolta az idegen nyelvet, ráadásul a svájci német nagyon egyedi, a zürichi pedig ugyancsak egy külön nyelvjárás.

– Az elején nagyon nehéz volt minden. Otthon megszoktam, hogyan zajlik az élet, mindenféle programokat szerveztem a községben, itt pedig csak a család volt körülöttem. Aztán megszülettek a gyerekek, és én továbbra is otthon maradtam. Sokba kerül itt az óvoda, külső segítség és nyelvtudás nélkül pedig nem tudtam munkát vállalni. Sokszor feltettem magamban akkoriban a kérdést, hogy biztos, hogy ilyen lovat akartam? Persze aztán elég volt csak ránézni a gyerekeimre, és máris szertefoszlottak a kétségeim.

Balázs, a legnagyobb fiú huszonhat éves, Gábor huszonhárom, a legkisebb, Katinka pedig nemrég múlt húsz. A kétnyelvűségnek ők a legnagyobb nyertesei a családban, hiszen az iskolában tökéletesen elsajátították a „schwitzerdütsch”-öt és a helyi kultúra minden apró részletét. Otthon azonban a mai napig magyarul beszélnek, és ugyanazokon a meséken nőttek fel, mint magyar kortársaik.

Aztán ahogy teltek az évek, már Teca sem érezte olyan egyedül magát. Munkája ugyan még nem volt, de a gyerekek révén egyre több szülővel találkozott.

A teljes cikket a Családi Lap 2016 januári számában olvashatod el!

Szerző: Sütő Hajni