Koncertre kerekesszékkel – Egy példamutató kezdeményezés indult útjára

Írta: ,

Magyarország lakosságának öt százaléka valamilyen fogyatékossággal él, ennek fele mozgássérült – számunkra üres statisztika, számukra mindennapos küzdelem egy normális életért. És ki merne még emellett bármiféle kikapcsolódásra, szórakozásra is gondolni?

Ma már nem kell különösebben bizonygatni az akadálymentesítés fontosságát, többnyire mindenki tisztában van vele, akár érintett, akár nem. Buszra vagy villamosra szállni, bevásárlóközpontba, intézményekbe eljutni nem kis erőfeszítéssel jár egy mozgásában korlátozott számára, de a szükség nagy úr, mindannyian megoldják valahogy a legfontosabb napi feladatokat. Kérdés, hogy marad-e kedvük és energiájuk a minőségi élethez szükséges szórakozásra is. A „Mozduljunk ki!” kezdeményezés elindítói épp ezzel a célkitűzéssel fogtak neki egy összetett projektnek, amely hozzásegítheti a mozgássérülteket a felhőtlen és biztonságos kikapcsolódáshoz.

Ma már nem kell noszogatni, megyek magamtól is

„Eleinte szégyelltem magam, amiért kerekesszékben ülök, és úgy kezelnek, mint egy döntésképtelen embert. Elõbb-utóbb kezdtem magam valóban annak érezni – mondja Csángó Dániel, a program szakmai tanácsadója. – A rehabon megszabják, hogy mikor eszel, mikor és mennyit iszol, mikor fekszel le vagy kelsz fel. Itt rá kell jönnöd, hogy tényleg nem vagy képes mindenre, amire korábban. Nálam ez mély depressziót okozott, amibõl késõbb a családom és a barátaim segítettek kimászni. Egyszerûen nem engedték, hogy otthon üljek. Idõvel aztán nekem is fontossá vált, hogy ne beteglátogatásra jöjjenek hozzám a haverok, hanem legyenek közös élményeink, mert csak így tud egy kapcsolat fennmaradni. Az egyik ilyen komolyabb depressziós idõszak után egy hétvégén elmentünk autózni a barátaimmal. Hatalmas dolog volt ez számomra azok után, hogy addig egy szobában éltem az életem. Ma pedig pont annyira csak egy döntésen múlik, hogy elmegyek-e itthonról, mint bárki másnak, aki nem kerekesszékben él. Bár fizikailag bonyolultabb, és talán több idõt vesz igénybe a készülõdés, nem érzem magam korlátozva semmiben.”

Dani (32) tizenegy éve él kerekesszékben. A haverjával egy buliból autóztak hazafelé, amikor egy betonfalú árokba borultak, és a becsapódáskor eltört egy nyaki csigolyája. Azóta mind a négy végtagja bénult, mégsem érzi kilátástalannak a helyzetét.

„A Rehab Critical Massen ismertük meg egymást, és beszélgettünk páran, akik hasonlóan gondolkodunk a mozgássérültek helyzetérõl. Egyetértettünk a pozitív üzenetek fontosságában, és hogy nem arra kell koncentrálni, milyen rossz kerekesszékben ülni, hanem inkább arra, hogy így is lehet teljes és boldog életet élni, ha a feltételek adottak. Az emberek fejében létezõ látásmódon kell faragni egy kicsit, hogy megértsék, mi mindenki mással egyenértékûek vagyunk. Tisztázni kell, hogy ne betegként kezeljenek bennünket, és fogadják el, hogy mi másképp mûködünk.”

Az életigenlõ hozzáállást Daninak is hosszú idõbe telt magáévá tenni. „Magamból indulok ki, mikor azt hirdetem: jót tesz, ha emberek közé megy az, aki elzártan éli az életét. Pontosan tudom, milyen érzés, amikor nem akarsz senkivel sem találkozni. Miután az elsõ idõszakban nem voltam hajlandó menni sehova, a szüleim erõszakkal vittek különbözõ programokra. Egy idõ után rájöttem, hogy minden ilyen alkalommal jobban éreztem magam, kerekesszékben ülve is, mint ha itthon maradtam volna egyedül. Azóta nem kell noszogatni, megyek magamtól is. A legnagyobb visszatartó erõ a szégyen volt, hogy kerekesszékben vagyok. Még az akadálymentességet is ki tudtam küszöbölni, sõt olyan lépcsõs helyekre is bementem sokszor, ahová ép lábbal is nehéz feljutni – ez kevésbé volt akadály, mint a mentális rész.”

A teljes cikket a Családi Lap 2016 októberi számában olvashatod el!

Szerző: Irimiás Alíz