Idézetek a fáról, életünk jelképéről

Írta: ,

A fa az életünket jelképezi. Léte ciklusokból áll, akár a miénk, felismerhető rajtuk a születés, a virágzás, a termés és az elhalás kora. Évgyűrűi elárulják, hogy léte melyik szakaszánál tart. Ősszel színpompába burkolózik: tarka levelei ellepik, akár tavasszal a virágok. Ha gyökerei erősek, nem tehetnek kárt benne a természet vad erői. Lombkoronája felér a magasba. Az Égig Érő Fa sok magyar mondában és népmesében szerepel.

Létezel

„Reggel ébredsz, fölkelsz, kinézel az ablakon. Minden a helyén van: fák, bokrok, virágok, ragyog a kert, mindent fénnyel áraszt el a nap, mely, mi sem természetesebb, ma is világot ad, pirkadattal ad jelt a kakasoknak, hajnali fénnyel töri át a rétek fölött libegő párát, és derűssé teszi az ébredező halandókat.

Derűs leszel te is, fölragyog a szemed, beleborzongsz a gyönyörűségbe. Este kószálsz egyet, beleballagsz a végtelenbe, és elmerülsz a csillagok sziklatengerében. Kísérőnkre, a holdra veted a szemed, és talán ekkor, ebben a hátborzongató, szívbemarkoló látványban gyönyörködve egyetlen pillanatig a csoda és a mindenség részévé válsz. De vajon átéled-e, képes vagy-e átélni a pillanatot?

A pillanatot, melyben eljut a tudatodig: létezem. Benne vagyok a pillanatban. Bennem jött létre a pillanat. Megfogott, megkaparintott, eggyé lettünk. Elementáris erővel hat rám. Elvarázsol. Bűvöletben tart. Észreveszem, hogy létezem.

Hogy részese vagyok e földi csodának. Itt lehetek a mesebeli, szó szerint egyszeri földön, és emberként élhetem meg ezt a rendkívüli pillanatot, élő, gondolkodó, szépre és jóra érzékeny emberként lehetek részese ennek a pillanatnak.” (Nagy Bandó András)

A tökéletes

„Mindaz, ami szép, bármi módon is az, önmagában szép, önmagában teljes: a dicséret nem alkotó része.

A dicsérettől semmi nem lesz sem silányabb, sem jobb.

Mindez vonatkozik a mindennapi életben szépnek mondott dolgokra is: anyagokra, műalkotásokra.

Hát ami valóban szép, ugyan rászorul-e még valamire?

Éppoly kevéssé, mint a törvény, az igazság, a jóakarat vagy a szemérem. Vajon melyikük azért szép, mert dicsérik, vagy melyiknek árt, ha ócsárolják?

Vajon a smaragd hitványabb lesz-e, mint volt, ha nem dicsérik? Vagy az arany, az elefántcsont, a bíbor, a kard, a virág, vagy a zsenge fa?” (Marcus Aurelius)