Hova vezet mindez? A feminizmus hátrányairól

Írta: ,

Mindenek előtt kijelentem, hogy én is anyagilag független, modern felfogású, emancipált nő vagyok, akinek jó állása van, megállja a helyét egyedül az életben, és büszke is erre. Azonban a feminizmus mára olyannyira megváltoztatta a világ működését, hogy ez számomra is sok kérdést vet fel. Véleménycikk következik.

Szükségünk van-e egyáltalán a feminizmusra?

Ez egy igen megosztó gondolat lehet mindenki számára, én sem tudom erre a pontos választ, mindezek ellenére alapvetően úgy hiszem, hogy igen – de kezdjük az alapoknál. Mit is jelent a feminizmus? Itt hadd idézzem a Wikipedia-t: „A feminizmus politikai eszme és mozgalom, amely kezdeti célja a női egyenjogúságért való harc. A mai mozgalmak esetében a kezdeti cél ma is meghatározó, de egyes csoportok tevékenységei már szélesebb területet ölelnek fel.” Nos, a mondat második fele az, ami felvetette bennem ezt a kérdést, ugyanis jelen pillanatban kétféle feminista eszme létezik. Tehát a valódi kérdés az, hogy melyikre is van szükségünk, és mi a különbség a modern és a radikális eszme között?

Kép forrása: tutitam.com

A radikális nézőpont a nők kiszolgáltatottságát és rendszer általi meghatározottságát veszi észre, míg a modern feminizmus ezen kicsit felülemelkedik és a nők aktivitását, erejét és hatalmát hangsúlyozza mindazokkal az erőkkel szemben, amelyek behatárolják a mozgásterüket. Ebből már tisztán látszik, hogy azok a nők, akik a radikális eszmék szerint gondolkodnak, inkább egy demagóg és a csak azért is megmutatom, hogy egyedül képes vagyok mindenre csoporthoz tartoznak, míg a modern feministák inkább karrierépítési szempontból próbálják demonstrálni azt a képet, hogy csak a férfiak lehetnek igazán sikeresek a munkában (vagy az életben). Ezeket összegezve tehát maga az emancipáció és a feminizmus egy motiváló dolog lehet minden nő számára, hiszen enélkül tudjuk, hogy nem lehetnénk annyira szabadok és sikeresek, mint ahogyan a modern felfogás azt lehetővé teszi számunka.

Akkor mi a baj a radikális nézőponttal?

A radikális feminista eszme rengeteg nőt elvitt egy rossz irányba világszerte. Mivel a nők kiszolgáltatottságára összpontosít, ezért a célja az, hogy alapjaiban megváltoztassa a gondolkodásmódunkat a családról és a nőként vállalt szerepeinkről. Eszerint azt neveli a nőkbe, hogy legyenek kegyetlenül céltudatosak, határozottak és engedjék el azt a kényszert, hogy csak akkor teljesedhetnek ki, ha egyszer családanyákká válnak, hiszen vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is, mint például a karrier és a materiális javak. Olyan példaképeket állít a modern női társadalom elé, akik egyedülálló, sikeres üzletasszonyok, olyanok, akik kitörtek valamiféle elnyomásból és most mindent hátra hagyva boldogabbak, mint valaha. Azonban itt felmerül számomra néhány kérdés: Ez a nő boldog lesz tíz év múlva is egyedül? Ez a nő soha nem fogja igényelni azt a szeretet, amit csak a saját családjától kaphatna meg? Ennek a nőnek soha nem lesz szüksége egy férfira, aki szereti és aki mellett néha jó lenne kicsit elgyengülni? Mert hát feminizmus ide vagy oda, vannak bizonyos szerepek, amiket nem lehet és nem is szabad felcserélni.

Egy nő nem lehet mindig rideg, kegyetlen és tudatos szingli, aki csak a munkájának él. Egy nőnek tudnia kell nőként viselkedni, gyengédnek és olykor sebezhetőnek lenni. Nekünk kell megteremtenünk az otthon melegét akkor is, ha nincs családunk, „csak” egy párkapcsolatunk. Ellenkező esetben mi történik? Kapunk egy „kiherélt” férfit, akire nem tudunk igazán felnézni, hiszen átvette a szerepünket. Ez pedig melyikünknek vonzó, de őszintén...?! A radikális feminizmus tehát nyersen fogalmazva egy női testbe zárt férfit kreál, ami nem jó a társadalomra nézve sem hosszú távon. Míg a modern feminizmus egy olyan nő képét festi le, akire mindenki büszke lehet, hiszen szuper munkája van, de mellette van egy jól működő párkapcsolata, vagy egy boldog családja is – szerintem ez a két dolog együtt az, ami egy álmot testesít meg.

Hogyan hat mindez a férfiakra?

Alapvetően az emancipáció egy jobb irányba terelte a társadalom világról, karrierről és egyenjogúságról alkotott képét, de a szingli forradalomnak köszönhetően mára a férfiakből kezd kiveszni mindaz, amit mi férfiasságnak hívunk. Hozzáteszem, erről nem ők tehetnek, hanem a Samantha Jones-effektus.

Tehát egy nő legyen egyedülálló, ne szoruljon férfi segítségére soha, keressen sok pénzt és azzal feküdjön le, akivel csak akar. Szép kép, alapvetően még támogatnám is, de! Ha soha nem szorulunk a másik nem segítségére – vagy nevezzük bárhogy –, honnan tudnák, hogy hogyan cselekedjenek férfiként? Ezt hiányoljuk ma szinte minden pasiból és elolvadunk attól, ha valaki leveszi a kabátunkat, vagy kapunk tőle egy szál rózsát, igaz?! Arról már nem is beszélve, ha valaki felfúr nekünk egy képet a falra, vagy segít a költözésben. És hát itt kezdődik az ördögi kör: legyünk kemény csajok, akik mindent megoldanak egyedül, de kéne egy olyan férfi is, aki mellett nőnek érezhetjük magunkat. Csak aztán, hogy ne legyünk érzelmileg kiszolgáltatva, a kapcsolatban is elkezdjük hordani a nadrágot, nem csak a munkahelyünkön, ezzel szép lassan megfosztva a pasikat a férfiasságuktól...

Mi lesz az Y és Z generációval?

Ha ez a tendencia így folytatódik tovább, annak hosszú távon elkeserítő következményei lesznek, de ez már manapság is jól látszik. Mint az Y generáció tagja, én is sokszor tapasztalom a túlzott feminizmus hátrányait. Nagyon nehezen ismerkedtem a saját korosztályomon belül, hiszen a mostani 20 és 30 év közötti férfi társadalom már sokkal liberálisabb és femininebb, mint az idősebb nemzedék. Kevesen tudják közülük, hogyan is kell egy nővel bánni, hogyan kell meghódítani, vagy éppen éreztetni vele, hogy van mellette egy határozott férfi, akire számíthat. Ehelyett rengeteg problémával magunkra hagynak, mondván, hogy úgyis megoldjuk őket, udvarolni már ciki, és egy aranyosnak szánt pár szavas sms-sel le vagyunk tudva aznapra. Lehet, hogy velem van a probléma, de valahogy nem így képzelem el a nagybetűs FÉRFIT. Mivel azonban a nagy egyenjogúság közepette nem csak elférfiasodtunk – ebbe pedig a pasik belekényelmesedtek –, hanem sokkal szabadabban is éljük meg a szexualitásunkat (lásd Samatha Jones-effektus), még kevésbé leszünk azok a nők, akikre egy úriembernek szüksége van. Természetesen nem arra gondolok, hogy bárkinek is szűzi életet kellene élnie, de azzal, ha bármikor kaphatóak vagyunk bármire, bizony csökken a nők értéke is.

Ha pedig ez így folytatódik tovább, nem is szeretném tudni, hogy a következő nemzedékekre mi várhat a jövőben...

Konklúzió

Mindent összevetve, a feminizmus egy csodálatos folyamat, de valahol ebben is mértékletességet kellene tartani. Mivel ma már az egyenjogúságunkért nem kell megküzdenünk, ezért inkább élveznünk kéne az előnyeit, de semmiképp sem tovább feszegetni a határait.

Mint mindenben, itt is nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, ami egészséges, de valahogy mégis meg kellene próbálni. Hisz egy nőnek nem csak abból kell, hogy álljon az élete, hogy főz, mos és kakis pelust cserél, de attól sem lesz boldog, ha egy rideg, egyedülálló, ám nagyon sikeres szingli „példakép” válik belőle.

Ehelyett legyünk határozottak, de néha gyengüljünk el. Hagyjuk magunkat megvédeni, amikor meg kell, és hagyjuk, hogy a férfiak mellettünk férfinak érezhessék magukat bármilyen szituációban. Élvezzük az egyenjogúságot, találjuk meg benne a helyünket, de ne lázadjunk. Nyilván ettől még nem fog megváltozni a világ, de azzal, ha a konzervatív értékrendet vegyítjük a modern felfogással, talán egy jobb és szebb jövő várhat mindenkire.