Mire elég a Suzuki Vitara?

Írta: ,

„Sosem gondoltam volna, hogy egyszer Suzukira fogok vágyni.”

És mire elég egy hétvége? Erre kerestük a választ, amikor péntek este megkaptuk a Suzuki Vitara kulcsát. Azaz a távirányítóját, mert kulcs már nincs hozzá – kulcs nélküli, nyomógombos indítás annál inkább. (x)

Először kötekedtem, majd beleszerettem

Tehát mire elég a Suzuki Vitara? A kérdést persze feltehettük volna úgy is: mire elég a Suzuki Vitara csomagtere? Merthogy két napra egy négytagú család vette birtokába a városi terepjárót; szinte ki sem szállt két napig belőle. És ahol gyerekek vannak, ott rengeteg cucc. Meg rumli, aminek hely kell.

Ez nem túl nagy” – jegyeztem meg első odaszúrós pillantásra. Valahogy nagyobbra számítottam. Aztán szerkesztőnk csak annyit mond: „ne ítélj elsőre”. Majd megfejelte egy általános igazsággal: „tudod, hogy nem a méret a lényeg”, majd úgy látszik jó trekken volt, mert még azt is útravalónak adta, hogy „ezzel ellesztek pár napig, úgyhogy húzzad jobbra …a kormányt és élvezd a hétvégét” – utalt a Tinder-féle tetsziknyilvánításra.

Péntek: élvezet halkan

Halk. Ez volt a valódi első benyomás. Igazán megnyugtató élmény egy (benzineshez mérten) hangos kétezres dízelből átülni egy csendes benzinesbe úgy, hogy a nyomatékvesztést, lóerőhiányt egyáltalán nem tapasztalni. Csendes, de erős (1,4-es turbófeltöltős motor 140 lóerővel – hivatalos nevén BoosterJet). Meggyőzött, szerelem első látásra öt perc alatt.

Egy héttel az autó érkezése előtt szimpla budapesti hancúrozást terveztem a Vitarával. A pénteki naplemente romantikája a motor fürgeségével azonban mindent borított, újratervezés: jöjjön egy kis hegymenet, egy kis vidék, meg persze azért városi forgalom is. A lényeg, hogy ne kelljen kiszállni! Végül is lakva ismerszik meg az ember.

Szóval nézzük, mi fér bele egy családi hétvégébe!

Szombat: családi autó – családi születésnap, óriási csalódás

Családi születésnap – irány pest másik fele. Ha valamikor, most – másodszor is – örülök annak, hogy anyósomék távol laknak.

Torta helyett fánk Budapest egyik legfinomabb fánkozójából – a kitérő nem kérdés. Rákattantunk, hogy születésnapra tényleg azt együk-vegyük, ami a legjobb, és nem kell az a [email protected]ág, hogy torta nélkül nincs születésnap. Ahogy van karácsony Fenyő (koncert) nélkül is (sokaknak), úgy van születésnap torta nélkül is!

A csomagtartótesztnél hamar rá kellett jönnünk: a csomagtartó jóval többet bír, mint a pénztárcánk. Így kénytelenek vagyunk beérni azzal, hogy jelenleg 20 fánkkal teszteljük a Vitara csomagterét – pedig szívesen tettük-ettük volna roskadásig, mert kíváncsiak is lettünk, mennyi fánk fér el a 375 literes (csomagtartó) helyen.

Kié az autó?” – kérdezi ünnepelt családtagunk, amikor megérkezünk. Próbál összekacsintani, levegőt alig kap, el sem hiszi, hogy ezt kapja a családtól. „Jaaa, nem ezt hoztuk, a fánkokat a csomagtartóban…” – ekkora csalódás rég nem érte. Vágyott rá, miközben ott parkolt a másfél éves Citroen az udvarban. Rövid idő alatt ő volt a második ember, akit el tudott varázsolni az új Vitara.

Jóból is megárt a sok, úgyhogy pár órával később úgy döntöttünk feleségemmel: elugrunk bulizni.

Buli autó pároknak

Szabadság újragondolva: gyerekek maradnak nagyszülőknél, irány egy kis romantikus kikapcsolódás. Dönthető ülések, korrekt terjedelmű belső tér, rengeteg tároló, …de most nem erre hajazunk. Ennek megágyazunk egy kellemes Budapest Parkos bulival. A Soroksári úti park nem arról híres, hogy százával vannak a parkolók, így gondoltam, odarakjuk az autót, ahova kívánja: a vasúti töltés domboldalára. Szépen mutatott, de aztán engedtem a szabályoknak, beálltam egy közeli szupermarket mélygarázsába. Szigorúan pár órára, mert féltettem a kicsit – betegesen az autón járt az eszem.

Kérem, mondja a nevét az alkoholszondába. Ivott?” – kérdezi a buli után ittasan vezetőkre hajtó rendőr nem messze a Budapest parktól. „Nem gondolja, hogy iszom, ha vezethetek” – szúrtam oda a kedves jardnak, de ezt inkább annak vette, hogy ittam. Magyaráztam is neki, hogy tudok én alkohol nélkül is vicces lenni, de neki nem ígéret, bizonyíték kellett, így fújtam, szívtam, beszéltem bele, majd index, mosoly, hangerő vissza, jöjjön a pesti éjszaka, amiben egyébként is imádok vezetni. Akkor olyan csendes, nyugodt a város.

Vasárnap: hajnali kirándulás

Szabadság újragondolva. Azaz, azt csinálunk és akkor, amikor és ahogy akarunk – ezt adta a Vitara. Úgyhogy a késői fekvést megfejeltük egy kora hajnali keléssel, hogy felautózhassunk Dobogókőre. Gyerekek kivágva az ágyból, alszanak majd az autóban. Már, ha tudnak, mert a lendület és a Dobogókőre vezető szerpentin nem az az elbóbiskolós, nyuggeres-kalapos út.

Ahol látunk letérő utat az erdő felé, ott letérünk. Ahol felkavarhatjuk az avart, ott felkavarjuk. Élvezzük az előzést, a nyomatékot, a fürgeséget, a fékek biztonságot nyújtó ölelését. Feszes az autó, feszes a tempó, feszes a fenék, …feszkós az asszony. Inkább ő vezetne. Két oka is van: túl lendületes neki a tempó, és ő is már a kormány mögé ülne. „A jó dolgokra várni kell, a vágyakozás pedig az élet egyik legszebb érzése.” – nyugtatom.

Dobogókő, nagyparkoló, az útnak vége. A parkolóban – kora reggel lévén – akad bőven hely, …de mi csak megfordulunk, megmutatjuk a parkoló őrnek, hogy itt vagyunk, ragyogunk, és már megyünk is tovább, mert lassan 10 óra és még nem reggeliztünk, nem kávéztunk.

Pillanatra félreállunk, a nagy kijelzőn rákeresünk kávézókra. Lehetőleg jóval odébb legyen, ez a fő szempont. Pilisszentiván tökéletes helynek bizonyul, szerpentinek vezetnek oda, irány a Jókenyér bázisa.

Rohanás tovább különórára

A kávézás nyugalmát az a tudat zavarja meg, hogy délre haza kell érni, mert különórája lesz a gyereknek. Hazafelé vezethetne a feleségem, de azt mondja: elkésünk, inkább siessünk. Felér egy burkolt nyomjad nekivel! Kellett ez nekem, mint kenyérnek a kovász. Vagy kovácsnak a patkókészítés.

A GPS szerint negyven-ötven perc az út. Harminckettő alatt megoldható a BoosterJet-tel – szabályokat betartva, de élére vasalva.

Két óra gyerek nélkül - irány vásárolni

A szülő számára minden gyerek nélkül töltött perc aranyat ér, ezért illik is kihasználni. Van két óránk, ameddig a gyerek tanárnál okosodik, hát irány vásárolni.

Most már vezethetek?” – néz rám angyali szemekkel feleségem.

Látom a vágyat a szemében. De ez a vágy nem a szokásos. Ezt nem én hoztam ki belőle…

Átül, fészkelődik, helyezkedik. Pillanat alatt belakja. Szinkronizálja a telefonját a kocsival, élvezi a CarPlay és a 7 colos érintőképernyős kijelző adta könnyedséget.

Eljött a pillanat, amikor nem tudom eldönteni, hogy a kocsi van értünk, vagy mi vagyunk a kocsiért?!

 

Vissza kell adni?” – kérdezi viccesen feleségem, miközben látom rajta, komolyan gondolja. „Intézd el, hogy maradhasson. Sosem gondoltam volna, hogy valaha is újból Suzukira fogok vágyni, ez tetszik nekem” – mondja, utalva a régi Swiftes idejére.

Miközben áradozik, hogy milyen jó, hogy magasabban ül, mint a mostani Fiestájában, és hogy kényelmesebbek az ülések itt, mint ott, valamint hogy milyen jól gyorsul a Vitara, rádöbbent egy érdekes kérdésre: miért döntenek az emberek csupán árak és katalógusok alapján? Lehet szép és jó ára egy autónak, de lehet, hogy az élvezeti értéke akkor jön ki igazán, amikor próbaútra visszük.

A vásárlás két órájába nagyjából egy női felső fért bele… meg egy bevásárlóközpontos oda-vissza kör. De most ez adta az élményt, a vezetés.

Mit adott a Vitara a hétvégére?

Élményt. A kétnapi rohanás összehozta a családot. Volt családi program, romantikus gyerek nélküli buli, vásárlás, kirándulás.

Én magam sem gondoltam volna, hogy egy autó többet tud nyújtani, mint egy gyereknevelési könyv: összehozta a családot. Nem volt vita, nem volt nyünnyögés, hogy kimozduljunk otthonról. És abban sem, hova, merre menjünk.

Nincs vita, ha van Vitara!