Novella: Az ötödik – Gabe, avagy a test szerelme

Novella: Az ötödik – Gabe, avagy a test szerelme

Címlap / Kikapcsolódás / Szórakozás / Novella: Az ötödik – Gabe, avagy a test szerelme

Esti magányában éppen az önkényeztetés örömdús rituáléjára készülődött. Megfigyelte, hogy majdnem kiszámíthatóan heves időközönként vissza-visszanyargal életébe ez a gyökércsakra-provinciával való bíbelődési igény. Eltekinteni a kéjes karistolástól képtelen. De nem is biztos, hogy akarja az ellenállást. Ilyenkor kezdenie kell valamit ezzel a telhetetlen epekedéssel, ugyanis mennél inkább elleplezi, annál falánkabbá sudárszik. A testmeleg illatok megsörcennek zsigerein, így behunyja szemét, és fejben pörgetni kezdi izgalma objektumait, hogy ráleljen arra a fantáziaképre, melynek szemrevételezése aktualizálható, mi feltüzeli vágyait. Keze hirtelen megáll.

VIDEO Pár percben megtanítalak, hogyan készíts elbűvölő Valentin-napi sminket

Gabe jutott eszébe. Erre nem számított. Felidézte, avagy még inkább, megidézte őt, mint egy múltszellemet.  Még most is elevenen él benne az a cigarettafüst-köpönyegbe bujtatott este emléke. Azon ritkás tiszavirág-pillanatok egyike volt ez, mikor azt érezte: bárkit megkaphat, akit csak akar. Akarta. Olyan elemi erővel kívánta azt a valamit, ami számára már elkészítette a befogadás helyét (s mit nem tudott megnevezni), hogy kénytelen volt megtörténni. A karnális vágyakon túli gyönyörre vágyott: belemarkolni a megfoghatatlanba, kortyolni a sercegő, dúszamatú szenvedély serlegéből. Megmoccant benne egy kérdés: hogy lehet úgy feleleveníteni egy testileg meghatározó mérföldkőnek minősülő eseményt, hogy később ne pornófilm-fílingek kacsingassanak vissza rá a szóbokrok mögül? 

Csoda, hogy egyáltalán ezt érezheti, hiszen a kisközösség, ahol felcseperedett, és ahol kapkodnia kellett a ritkás szabadságlevegő után, fölösleges szentimentalizmusnak tartotta a szépség dicséretét, a szerelmet pedig megtűrt giccsnek tekintette. Kizárólag a férfiak előjoga lehetett itt, hogy a lányokat, asszonyokat, kendős néniket általuk pajzánnak vélt monológokkal dobálják pofán. Mindezt a női nemi szervvel megáldott(-átkozott) befogadók malaszttal teljes türelemmel hallgatták végig. Az intim női „tárgyacskájukra” tett utalások sárzáporát hallgatni kényszerülő nőneműek, a gyengébbik nem, a valakijenék belemerevedtek a számukra készített keretekbe. Az általuk lusztos mocsokként definiált provokatív röpkék hallatán érzéseiket és könnyeiket szépen csomagolt műmosolyok mögé rejtették és/vagy munkába fojtották.

Leának ezért fogalma sem volt arról, hogy ő valójában szép. 

Ott, ahol gyermekkorát tengethette, a derék férjek az otthonukba tévedt idegenek számára feleségeiket cselédként, házvezetőnőként prezentálták. E helyütt akkor jó az asszon, ha már az ükanyja is minden földi jóval ellátta a zurát; és franciás eleganciával, lehetőleg önként, elnyesegette magában – a férj félrebicsaklásai folytán kikéredzkedő – kérdőre vonások nyakát. Ez már figyelemre méltó teljesítmény. 

Az utcára seprűzött kandúr és a képregényhős Obelix masszájából gyúrt helyi erősek szemében ekkor már példás az asszon; kire a zura a kemencét, a gyermeket, és a férfialsónemű-mosás nemes feladatát ugyanolyan nyugodtan rá meri bízni. Az asszon csak abban az esetben bizonyulhat jónak, ha tud, illetve akar megbocsájtani – nyilván mindent, mindenkoron. Ideális esetben pedig meg sem fordul a fejében az, hogy egyáltalán akadhat a lokális férfiviselkedésben bármi megbocsájtanivalóra érdemleges. Itt a férfi végül is úgy értelmezte magát, azzal adta meg létezése súlyát, hogy ő tulképpen az evolúció engedelmességre rendelt szerény áldozata; hiszen leküzdhetetlen magszóró igénye isteni rendelet.  Ki az, ki ellentmondhat ennek?  Két sör és egy asszonygyalázás között kisziszegtek a méla, borgőzös leheletek között a legcifrább köntösbe öltöztetett Éva-történetek. Ezekben a sci-fikben mindig a férfi volt az, aki pórul járt azáltal, hogy hallgatott az asszonyállatra.

Ők, ártatlan Ádám-sarjak, boldog egyetértésben nyugtázhatják: nem csoda, hogy az ő kezükbe kerülhetett az ostor, az ők lábukra a nadrág s a csizma. Fenséges urak ők, akikre asszonyaik csak csodálattal és pátosszal emelinthetik bús, bűnbánó, havonta önvérükkel törlesztő tekintetüket. De legjobb, ha csendben teszik mindezt.  Hadd tűrjenek csak. „De ez csupán itt fordulhatott elő. Kell lennie egy jobb, egyszerűen emberhez méltóbb helynek, ahol nem a nemi szervek alapján ítélik meg vagy ítélik el az embert.” Nyugtatta, győzködte magát Lea. 

Lea később nem tudta jól értelmezni azokat a helyzeteket, midőn a nagyvárosi „menedékében” elismerően megfordultak utána. Ilyenkor szöszöket keresve ruháján egy pillanatig megállt, előkapta kistükrét és terepszemlét tartott öltözetén, frizuráján, arcán, és mindahányszor konstatálnia kellett: nem szöszös, nem maszatos, sem nem kócos.  

Majd két évtizedig bírta a lopkodott szusszal, végül kitört „apáczazárdájából”, hogy az első útjába akadó kéjházba rohanva gyűjtsön bűnre valót. Elment éváskodni. Sokáig csak végletekben tudott létezni. A jót publikussá tette, az önnön konvencióiba fásult közösség által kedvezőtlennek és meddőnek titulált érzés- és megnyilvánulássorokat pedig privát Pandora-szelencéjébe zárta. A saroksötét rejtekében mindig ott hevert a tabudöntögető, szabályborogató kurvamez, melyet majd agyonnyomott az „apáczaruha”. Inkább ez utóbbi volt a mez, és az előbbi a ruha, amit legszívesebben magára öltött volna. Mivel a megfelelési kényszer heggyé dagadta magát, végül mégis a mezezés mellett tette le a voksát. 

Mi lett volna, ha korábban elég bátorságot érez ahhoz, hogy egy olyan vaskalapos közösség tagjaként, mely leányait legszívesebben apácazárdalétre predestinálná, felfedi a mellkasában szunnyadó vulkánt? Ha bravúros önelleplezése karakán önfelfedésbe csapott volna át? Semmi. Azaz a lehető legjobb történt volna, hiszen természet adta magamagát élhette volna meg. Így viszont, hogy túlélje, hogy ne égesse halálra a „kommuna” szómáglyája, játszott. Színházasdit. Kényszerű szerepjátékai után – egyszer csak azon kapta magát – komfortosabbnak érezte az átöltözés hanyagolását. Végül is, mi értelme lett volna? 

arvitalya/istockphoto.com

A menedék:

Számára „a” nagyvárosi lét nemtörődöm-mibenlétében mutatkozott meg. Bár hónapokig páncélként cipelte anakronisztikus hagyatékát mind viselkedésében, mind pedig gondolkodásában, idővel mégis egyre felszabadultabbá vált. Aztán hanyatt vetette magát és napokig bűnhődött, ugyanis mert másként gondolkodni, érezni, vágyni, létezni, mint ahogy azt kimondva-kimondatlanul megkövetelték tőle. Felidézte a „kommuna” hímei által kreált Éva-képet. Megrettent. Elvetemültnek, szabályszegőnek érezte magát. Ha a vágyakozás feltűnt a láthatáron, előzékenyen felcímkézte magát mindazon jelzőkkel, melyekkel a forróvérű nőket szokták illetni. E tekintetben kíméletlenebb volt önmagával, mint legádázabb ellensége. Az újdonsághoz mindig egy tétova és bizalmatlan vadállat óvatosságával közeledett. Körbejárta, megvizsgálta, szagolta, tapintotta, ízlelte. Csak eztán ment közelebb. Ha ugyan ment. 

Gabe volt az alfája és ómegája annak, amit/akit ő így nevezett: „testem szerelme.” Különleges megközelítés ez. Arra a nézetre épített, mely szerint, ha az ember több részből tevődik össze, – alapvetően háromból: test, lélek, szellem – akkor elképzelhető, hogy mindnek megvan a külön-külön mikrovilága. Igaz, avagy sem ez a feltételezés, abban bizonyos volt, hogy Gabe a testtel megélhető gyönyörökbe úgy avatta be őt, mint ama ókori mesterek tanítványaikat a felkészítő szertartást követően. Talán meglepődünk, ám soha nem érzett féltékenységet, ha teste szerelmét egy másik nővel látta. Ő ugyanis nem leendő férjet, gyermekei apját látta benne megtestesülni, hanem vágyszomj-oltó Adóniszt.  

Húsbamaró megközelítés, de valóság, mert Lea ekként élte meg. Szomjazott, mi több: már a kiszáradás határát súrolta. Nem szerették, nem várták világra jöttét, betolakodóként kezelték, nem dicsérték soha, semmiért. Elmosogatott, takarított, dolgozott a mezőn, erővel tanult, erővel élt. Érezte: meg kell harcolnia a szeretetért. Önként vállalt korábban elviselhetetlen, a maga szűrőjén át érdemtelen, értéktelen tevékenységeket. Csak egy piros pontért, csak egy miniatűr matricáért, csak egy töpszli elismerő mosolyért. Nem, a tettei, az eredményei – úgy vélte/élte – korántsem voltak tökéletesek, nem is a tetteket kell vállon veregetni.

Oldalak: 1 2 3 4

A cikk folytatódik, lapozz!

«Előző
1/4
Következő»
Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!