Az a személyes értékrendem, és azt próbálom átadni a lányomnak is, hogy a családtagjaink a legfontosabb és legértékesebb emberek az életünkben, akiket a szeretetünkkel, gondoskodásunkkal támogatunk. Viszont azok, akiktől nem kapjuk cserébe ugyanezt, nem számítanak családtagnak. Akkor sem, ha a vér köt össze bennünket.
VIDEO Év végi fejlődés horoszkóp: ez az, amit még idén kell megfejlődnöd
Soha nem volt különösebben szoros kapcsolatom az apai nagymamámmal, de figyelembe vettem, hogy neki sem volt soha könnyű élete, és mindig tettem erőfeszítést azért, hogy fenntartsam a kapcsolatunkat, és éreztessem vele, hogy hálás vagyok, amiért az életemben van.
Különösen igaz volt ez, amikor megszületett a lányom, a második dédunokája, de az első olyan, akit a kezében tarthatott. Egy unokatestvérem ugyanis az előtt szüntette meg a nagymamánkkal a kapcsolatot, hogy az ő gyermeke megszületett volna.
A dédi szemmel láthatóan örült annak, hogy ennek a csecsemőnek már szerepet kaphat az életében, idővel azonban nem volt képes felülkerekedni a rossz beidegződéseken. Manipulálni és méricskélni kezdte, számon tartotta, hányszor mentünk mi hozzá és hányszor hívtuk meg inkább őt magunkhoz, milyen széles körben mutattuk már meg a gyereket az én családomban az apukája családjához képest. Egy ponton bedobta a végső fegyvert: ha nem az ő elképzelése szerint alakul a hétvége, hát inkább nem is akarja látni a dédunokáját!
Rendben van – feleltem. Ez négy éve volt. Azóta nem beszéltünk egymással.
Ahogyan a mentális egészség egyre fontosabb téma lett az utóbbi években, úgy merül fel egyre gyakrabban a kérdés is: mivel tartozunk a családtagjainknak? És a válasz, szerintem az, hogy semmi többel, mint amivel ők nekünk.
Mindegy, hogy a vérvonal köt-e össze valakivel, vagy bármi más, minden kapcsolatnak az az alapja, hogy kölcsönösen dolgozunk rajta. Dolgozunk magunkon, dolgozunk azon, hogy a másik igényeit megértsük, dolgozunk azon, hogy a lehető legjobban tudjuk támogatni őt.
Amikor azonban ez a munka egyirányúvá válik, nem hiszem, hogy bele kell nyugodnunk, hogy valaki értékes energiát vagy életörömöt szipolyozzon ki belőlünk pusztán azért, mert egy génkészleten osztozunk.
Tudom, hogy a nagymamámnak nem volt könnyű élete. Tudom, hogy hordoz traumákat, félelmeket és sérelmeket, és azt is, hogy élethelyzetéből és korából adódóan neki nem volt elérhető az az eszközkészlet (például a terápia), ami nekem igen. Nem gondolom, hogy zsigerien rossz ember lenne, de azt sem, hogy mindez feljogosítaná őt arra, hogy engem – és pláne a gyerekemet – belevonjon a kicsinyes, rosszindulatú játékaiba.
Azt is tudom, hogy a mentális egészségünk mindennél fontosabb, és hogy van, amikor az egyetlen módja annak, hogy ne gabalyodjunk bele valakinek a pókhálójába az, ha egyszerűen nem veszünk részt a játékaiban.
A lányom túl kicsi volt, amikor utoljára látta a dédimamáját ahhoz, hogy emlékezzen rá, hamarosan viszont elég nagy lesz ahhoz, hogy megértse, nem ismeri az összes rokonát, és elkezd majd kérdezgetni. Kérdezni fog arról, hogy kik voltak a nagyszülei szülei, és milyenek voltak, és most hol vannak. Amit nem tudok, az az, hogy ekkor mit fogok majd mondani neki. Csak remélem, hogy egy napon majd megérti, hogy amit tettem, azt ő érte is tettem. És hogy mindig azt fogja érezni, hogy őt és engem nem a vér, nem a kötelesség vagy valamiféle tartozás, hanem egyes egyedül a szeretet tart össze. Az viszont örökké és elválaszthatatlanul.
Nyitókép: nikkimeel/istockphoto.com
Rusztikus karácsony: a nagymamád padlásáról is beszerezheted a kellékeket!
