Megállt az idő a Vatikánban – sajnos. A 21. századra elvárná az ember, hogy innen tiszta hit, igazság és elfogadás fakadjon.
Névnapomra anyukám meglepett egy kuponnal, én pedig már aznap este a webáruházban kutakodtam valami olyan olvasnivaló után, ami megszólít. Az egyik, általam választott könyv a kertészkedésbe avatja be az olvasót, amolyan gyakorlati útmutatónak szánták a szerzők.
A másik könyv a Vatikánról szólt. Még magam is meglepődtem, hogy éppen ez keltette fel a figyelmemet, én ugyanis szívesen ignorálom a vallásokat. Azt nem tudom mondani, hogy nem hiszek semmiben, de azt igen, hogy a vallásoknak úgy általában több kárát látom, mint hasznát.
Egy kicsit kényelmes dolognak tűnt olyasmit vásárolni, ami ebben megerősít. A cím arra engedett következtetni, hogy ez a könyv önerősítésre tökéletes lesz, tehát nem kell elhagynom a komfortzónámat, miközben olvasom. Engedtem a csábításnak, és megvettem Frédéric Martel, A Vatikán kínos titkai című könyvet.
Miután kézhez kaptam, rendesen sokkolt a mérete, főleg azután, hogy az író a bevezetőben közölte, helyhiány miatt sajnos alaposan lerövidítette az így is csaknem 600 oldalas, apróbetűs könyvet. Éreztem, hogy nagy fába vágtam a fejszémet, tekintve, hogy ha valami hiányzik az életemből, akkor az az idő. Viszont ebben az évben megfogadtam, ha törik, ha szakad, én bizony többet fogok olvasni.
Szóval elkezdtem a könyvet, és azonnal rájöttem, hogy iszonyúan alulművelt vagyok, legalábbis, ami a Vatikánt, a kereszténységet és sok szinten a politikát illeti. Nem egyszer nyúltam az idegen szavak szótárához, gyakran pedig a kereső segítségével kutakodtam, kikről is szól a történet.
Ahol semmi sem az, aminek látszik
Nagyon toleránsnak gondolom magamat, és tökéletesen beleillek abba a közösségbe, akik az „élni és élni hagyni” alapelvét követik. Ez a felfogás egyébként a könyvre is jellemző, amiben a szerző kifejti, hogy a legkevésbé sem célja, hogy ártson a vallásnak, a Vatikánnak, vagy éppen ellenszenvet ébresszen a homoszexualitás ellen – lévén, hogy ő maga is meleg. Viszont megengedhetetlennek tartja azt a képmutatást, ami a keresztény vallást, különösen a Vatikánt körüllengi.
Már a könyv elején megtudtam, hogy a becslések szerint a nagy tiszteletben álló papok, püspökök és bíborosok kb. 80%-a homoszexuális, de még a földtől kevésbé elrugaszkodottak szerint is legalább 50% ez az arány. Az alcím alapján (homoszexualitás, hatalmi játszmák, képmutatás) már következtettem rá, hogy központi téma lesz a homoszexualitás. Arra nem számítottam, hogy ilyen megdöbbentő információval szembesülök.
Hasonlóan azokhoz, akik nem gyakorolják a vallást, én is csak azokra a botrányokra, vérlázító megnyilatkozásokra kapom fel a fejemet, amik a nemzetközi sajtóba is eljutnak. A könyv olvasása közben azonban kiderül, hogy ami ilyen formában bekerül a köztudatba, az még töredéknek sem említhető.
Az ottani körökre egyébként is igaz, hogy csukott füllel és szemmel járnak, ha valahol felüti a fejét akár a pedofília, a korrupció vagy a sikkasztás. Főleg, ha az „áldozatok” a nagyra becsült tiszteletesek. Mintha ezek meg sem történtek volna, vagy teljesen kívül állnának a kereszténységen. Pedig nem így van, és erre a vaskos könyv lépten-nyomon rávilágít.
Az olvasása nagyon nehéz, sokszor tényleg szótárazni kell mellette, olyan sok a név, a helyszín, a történelmi esemény. Persze, a professzor célja minden bizonnyal éppen az volt, hogy a művére hiteles forrásként tekinthessünk.
Ezzel egyébként célt is ért, mert érdekes módon, bármennyire is megbotránkoztató a tartalom, nem hallottuk, hogy pápai felháborodást váltott volna ki, sőt, könyvégetésről sem jöttek hírek. Nem véletlenül… Úgy tűnik, maga a pápa is tudomásul vette a könyv megjelenését. Elolvasta és a feljegyzések szerint egy „okéval” nyugtázta a tartalmát.