Ez a cikk azoknak szól, akik már megtapasztalták a mindent felemésztő szerelmet, a vele járó boldogságot és a rettenetes fájdalmat is. Azoknak, akik éjszakákat sírtak át és nem tudták felfogni, hogy mi is történik velük, hogyan is lehet túlélni ezt a fájdalmat, amit a hatalmas űr okoz. Mert hiába voltunk olyan szerencsések, hogy megtapasztalhattuk az igaz szerelem csodáját, sajnos valamiért mégsem működött.
Mindannyian ismerjük azt a bizonyos két kis szót: lelki társ. Rengeteg író múzsája volt már ez a fogalom és még többször láthattuk a romantikus filmek mozivásznain, hogy tényleg létezik. Néhányan majd’ elepednek azért, hogy végre megtalálják, mások pedig sikítófrászt kapnak a gondolattól is, jogosan. Hiszen ha veled is már megtörtént az a csoda, hogy rátaláltál, de elvesztetted, biztosan te is úgy érzed, hogy többé nem mersz úgy hozzáállni senkihez, mint ahogy Vele tetted. Azonban felmerül a kérdés: ha titeket egymásnak szántak, miért „végeztétek” mégis külön?
A lelki társi szerelem már évezredek óta ismert fogalom, hiszen már az agyagtáblákban is fellelhetőek az erről fennmaradt üzenetek. Versek és novellák ezrei fogalmazzák meg az érzést, miszerint a boldogságtól a föld fölött lebegünk, valósággal elveszítjük az eszünket, miközben azt érezzük, hogy ezt az embert már ezer éve ismerjük. Azonnal egymásra hangolódtok és hatalmába kerít az a bizonyos, szavakkal csak túl egyszerűen megfogalmazható érzés, miszerint mellette van a helyem és hozzá tartozom.
A forgatókönyv pedig általában ezután a szokásos menetrend szerint alakul: eljegyzés, házasság, egy szép közös otthon és jöhetnek a gyerekek. A végén pedig együtt öregszünk meg és a végső utunkra is együtt lépünk, mint a Szerelmünk lapjaiban. Valóban, mindenféle szarkazmus nélkül, ez a nagy átlag. Azonban mindig van „maradék”. Az a maradék, aki képtelen elhinni, hogy ez a fajta szerelem számára is létezett, igenis igazi volt, mégis elvesztette. Hiszen a szerelem a minden. Minden, amit muszáj éreznünk, látnunk, megtapasztalnunk, mindezt a nagy Ő képében, hiszen benne manifesztálódik mindaz, amit a szerelem ezen formája adhat.
Megtalálni a másik felünket rémisztő, ugyanakkor olyan magaslatokba repítheti mindkét felet, amit előtte soha sem tapasztaltak. Itt újból élhetek a közhelyekkel és mondhatom bátran, hogy a két fél az első pillanattól kezdve megérti egymást fél szavakból is, és érzik egymás rezgéseit, csodálják a másikat és minden percben sóvárognak egymás után, amit külön töltenek. Ez igaz mindenkire, a maradékra is. Azonban ezek a kivételek a gyengébbek is, mert az egyik fél rájön, hogy ez az erő sokkal nagyobb, mint hitte. és elkezd ellene harcolni.
Megpróbálja az egészet bagatellizálni, és önmagát fél lábbal a földön tartani. Itt mutatkozik meg igazán az emberi jellem egyik erős vonása, a gyávaság. Hiszen az elme és a racionalitás átveszi az irányítást az ösztönök felett, aminek a végeredménye az, hogy eddigi életed legboldogabb hónapjai után azon kapod magad, hogy hetek óta sírsz, amikor senki sem lát, és egy rettenetes űrrel a szívedben fekszel le minden áldott este aludni – egyedül. Folyton azt kérdezed magadtól, hogy történhetett az egész, hiszen mindketten boldogok voltatok a másikkal. Aztán lassan rájössz, hogy a lelki társad nem mindig akkor érkezik az életedbe, amikor annak ott lenne az ideje. Lehet, hogy csak meg kellett tanítanotok egymásnak valamit.