Valószínűleg te is ismersz olyan embert, aki mindig azzal foglalkozik, hogy a körülötte lévő emberek mit csinálnak, hogyan élnek – olyan hangsúlyt kap a környezetében élők folyamatos monitorozása, minősítése és méricskélése, hogy még a saját élete is háttérbe szorul emiatt. De mi állhat e mögött?
Mi magunk is beleesünk a csapdába
Valószínűleg mindenkivel előfordul, még ha nem is szívesen vallja be, hogy összeveti életének egy-egy történését másokéval. Látjuk a Facebookon, hogy hova ment nyaralni az egyik barátnőnk, és gondolatban összehasonlítjuk a saját vakációnkkal. Észrevesszük az Instagramon, hogy milyen gyönyörű az expasink új barátnője, és kicsit rosszul érezzük magunkat ettől. Olvassuk a munkahelyünkön, hogy előléptették azt a kollégánkat, aki nálunk később jött a céghez, és dühöngünk rajta.
Az is lehet, hogy a folyamatot éppen az ellenkező irányban éljük meg. Ha szembesülünk azzal, hogy egy-egy ismerősünknek milyen rosszul megy a sorsa, szakított, elveszítette a munkáját, alkoholista a férje, megbukott a gyereke stb., összevetjük a saját szerencsés életünkkel, és hálát adunk a sorsnak, hogy nem minket sújt éppen. A hasonlítgatás, a fejét sokszor felütő féltékenység és irigység bizony alapvető emberi tulajdonság. Van rá tudományos szó is: szociális összehasonlítás elmélet.
Ha nincs irigység, motiválni fog
Az összehasonlítás elmélet akkor működik produktívan, ha nem a kicsinyes irigység, rosszmájúság vagy féltékenység motiválja.
Az egyéni életutunk eseményeit és eredményeit úgy is lehet másokéhoz hasonlítani, hogy az önfejlesztő és motiváló legyen, és elősegítse a pozitív énkép kialakulását.
Ha látjuk a Facebookon, hogy egy régi osztálytársunk egyetemi továbbképzésen vesz részt, az ő eredményei minket is ösztönözhetnek a továbbtanulásra. Mások sikereinek listázása egy egészséges pszichével rendelkező ember számára nem frusztrációt és önbizalomhiányt okoz, hanem egészséges versenyszellemet generál. Vagyis, ha tudomásunkra jut, hogy egy kollégánk sikeresen lefutotta a maratont, akkor – főleg, ha már régen el akartuk kezdeni a kocogást – ez noszogatni fog minket arra, hogy első lépésként megvegyünk egy jó futócipőt. Úgy is működhet ez, mint egy inspiráló csoportdinamikai metódus.
Többen vannak az empaták
Szerencsére még mindig több az olyan ember, aki kevésbé negatív és nárcisztikus, vagyis pozitív empata jellemvonásokkal rendelkezik, és ezáltal örül mások sikerének. A legtöbben úgy szocializálódnak, hogy a társadalmi összehasonlítást inkább impulzusvezérlésként élik meg, és el tudják nyomni az irigységet – vagy inkább irigylést.
Leon Festinger amerikai szociálpszichológus vizsgálta először azt a jelenséget, hogy az emberek hogyan értékelik önmagukat és saját érzelmeiket a másokhoz való viszonyulás tükrében. Ő azt állította, hogy ez a hasonlítgatás a hozzánk hasonló habitusú és értékrendű emberekkel lehet eredményes. A velünk hasonló körülmények között élők életeseményei, eredményei és tettei működhetnek etalonként, ha ambíció van bennünk a fejlődésre. Mert ha másoknak sikerül, nekünk is menni fog.
Nem kell mindig méricskélni
Azok, akik ésszerűtlen összehasonlítgatásokat csinálnak nap mint nap, könnyen megragadnak az irigység ciklusában – ez pedig a legjobb módja annak, hogy tönkretegyék a saját életüket. A lelkükben nő a szorongás, a napjaikban pedig sűrűsödik a letargia.
Ha mások életét nézve és összehasonlítva a sajátoddal rosszul érzed magadat, gondolj arra, hogy az éremnek két oldala van.
Az emberek a külvilág felé az életük egy nagyon szerkesztett és glamúros változatát mutatják, ami korántsem fedi a valóságot, vagy csak részben.
Jusson ilyenkor az is eszedbe, hogy valószínűleg akadnak bőven, akik a te életedet bámulják sóvárogva. Végül pedig, gondolkodj el azon, amit egy Steven Furtick nevű nagyon bölcs lelkipásztor mondott: „Az ok, amiért a bizonytalansággal küzdünk, azért van, mert összehasonlítjuk a saját, színfalak mögötti életünket mások filmvászonra vetített, csillogó jeleneteivel.”
Kép forrása: canva.com