„Még mindig imádok 0 forintot költeni” – Csóró szokások, amiket jómódúként sem hagytál el

Amikor éhező egyetemista voltam, aki minden kis pénzét albérletre és ételre volt kénytelen költeni, mindig számoltam, hány napot bírok "költés nélkül." Ezt a játékot a mai napig űzöm időnként és a barátnőmnek eldicsekszem, ha több, mint öt napon keresztül költöttem nulla forintot.

Két ilyen szokásom van. Az egyik, hogy mindent megeszek, ami a tányéromon van. Hatan voltunk testvérek, szűkös volt az étel és nem volt olyan, hogy kidobtunk volna kaját, erre a mai napig képtelen vagyok. A másik pedig a bankszámlám ellenőrzése. Régen azért kellett mindig néznem, nehogy mínuszba menjek, most azért nézem, mert szinte még ma sem hiszem el,
hogy ennyi pénzem van.

Orvos vagyok és az autóm még mindig ugyanaz, amit egyetem alatt vettem. Lehetne puccosabb verdám? Lehetne, de nem érdekel. Ez is elvisz, ahová akarom, minek költsek milliókat egy másikra...

Csak akkor veszek ruhát, cipőt, amikor árleszállítás van. Semmit nem vagyok hajlandó teljes áron venni, akkor is várok, ha egy darab nagyon tetszik. Ja, és lottózom. A férjem mindig nevet ezen, de nem tudok leszokni róla.

A szüleim mindig higítva adták nekünk az üdítőt, nekünk ez volt a természetes, hogy az ivólé vagy - ünnepnapokon - szénsavas ital félig víz. Azt mondták, azért, hogy ne legyen túl cukros és szénsavas, de később bevallották, hogy a spórolás miatt volt ez. Mindegy, én a mai napig mindent vízzel higítva iszom, még a tejet is.

Sosem bontok ki levelet mások előtt, csak amikor egyedül vagyok. Az egész húszas éveim azzal teltek, hogy felszólító leveleket kaptam: közműdíj elmaradás, törlesztőrészlet késés, mínuszba ment bankszámla miatt. Ma már tudom, hogy semmi ilyen nem érkezhet, de akkor is kicsit szorongva, egyedül nézem a postámat.

A régi lepukkant lakásaimban sosem mehetett egyszerre túl sok elektromos gép, mert gyenge volt a hálózat és lecsapta az áramot. Ma már egy hatalmas, modern házban élek, de nem ritka, hogy megnézem, nem megy-e a mikro vagy a mosógép, mielőtt elkezdek hajat szárítani.

A mai napig mindent magamnak szerelek. Egy telefonhívásba tellne kihívni valakit, de bármi elromlik, először én magam szedem szét és nézem meg és csak akkor hívok szakembert, ha tényleg nem tudom megcsinálni. (általában mindent meg tudok csinálni) A feleségem és a gyerekeim nem értik, miért ragaszkodom ehhez. Azt hiszik, fel akarok vágni a hozzáértésemmel, pedig csak egy régi reflex, hiszen annakidején mindent magamnak kellett megcsinálnom.

A mai napig magamnak festem és vágom a hajam. Megengedhetném, hogy minden héten járjak fodrászhoz - ahogy sok barátnőm teszi - de megszoktam, hogy én csinálom és már nem is bíznám másra a hajam. Megveszem a szokásos - és egyik legolcsóbb márkájú - festéket, feldobom, lemosom, picit megszedem a hajam végét és kész, ezért én nem fogok valakinek
több tízezer forintot fizetni.

Mindig egy szendvics az ebédem. Én készítem magamnak minden reggel. Mióta "gazdag" vagyok, azóta is csak annyi változott, hogy sima fehérkenyér helyett valami magos bucit veszek és párizsi helyett sonkát teszek bele, valami kis zöldséggel és majonézzel. Nem mintha nem szeretném a párizsit, csak a férjem sosem vesz, mert azt mondja, nem egészséges. A lányom mindig cukkol, hogy "anya, annyi pénzed van, hogy minden nap a legdrágább étteremben ebédelhetnél vagy rendelhetnél", de én szeretem egyedül, nyugalomban megenni a szendvicsem.