Te is rosszul emlékszel? Mi az a Mandela-effektus, és hogyan működik?

E tények ellenére sokan erősen ragaszkodnak ahhoz a meggyőződéshez, hogy úgy emlékeznek, Mandela a börtönben halt meg. Ezt az elképesztő jelenséget – egy olyan eseménybe vagy ténybe vetett tömeges, kollektív hitet, amely nem igaz – Mandela-hatásnak nevezték el, és széles körben, sok más kontextusban és más tényekkel kapcsolatban is megfigyelték már.

De hogyan lehetséges, hogy az elménk képes meggyőzni minket arról, hogy olyan eseményekre emlékezünk, amelyek valójában meg sem történtek? És hogyan lehetséges, hogy emberek nagy csoportjai mindannyian osztoznak ugyanabban a hamis emlékben? Ezt tudják jelenleg a pszichológusok a Mandela-hatásról.

Hogyan hoz létre az agyunk hamis emlékeket?

A Mandela-hatás gyakran elfogadott példa a hamis emlékekre – olyan visszaemlékezésekre, amelyek az elménkben igaznak tűnnek, de a valóságban részben vagy egészben kitaláltak. Bár valószínűtlenül hangzik, hogy az elme képes ilyen módon hazudni nekünk, a hamis emlékek gyakoribbak, mint ahogyan azt elsőre hinnéd.

Gondolj csak például azokra az esetekre, amikor meg mernél esküdni, hogy kikapcsoltad a tűzhelyet, amikor biztos vagy benne, hogy megnyomtad a „küldés” gombot a fontos e-mailben, és kétséged sincs hogy betetted a tejesdobozt a bevásárlókocsiba – csakhogy kiderül, hogy valójában nem.

A Consciousness and Cognition című folyóiratban megjelent tanulmány a Self-Memory System (önemlékezeti rendszer) segítségével magyarázza el, hogyan jöhetnek létre ezek a hamis emlékek. Ez egy olyan fogalmi keretrendszer, amely kiemeli az énérzetünk és az emlékezetünk közötti kapcsolatot. Az összekapcsolódás magában foglalja az epizodikus emlékezetünket, az önéletrajzi emlékezetet és az információfeldolgozást irányító énképünk egy részét – vagyis a „működő ént”.