Ugyan senki sem szereti az általánosítást akkor, amikor saját magáról van szó, másokra mégis előszeretettel (vagy legalábbis lelkiismeret furdalás nélkül) sütünk jelzőket csupán származásuk alapján. Ez alól mi sem vagyunk kivételek, bizonyos rossz szokások miatt a magyar turistákat is egy kalap alá sorolják.
Ami jár, az jár
Ez a rossz szokás valószínűleg onnan ered, hogy sok magyar család csak ritkán engedheti meg magának a nyaralást, különösebb a nagyobb volumenűeket. Emiatt aztán, amikor mégis csak sikerül eljutni egy-egy pihenésre, a többség úgy érzi, teljesen ki kell használnia a lehetőségeket.
Minden egyes kedvezményes kupont bevetnek, akár minden nap áthúzatják az ágyneműjüket és új törölközőt kérnek, hogy a szállodai tusfürdők és szappanok totális kiürítéséről ne is beszéljünk.
„Ami jár, az jár” alapon stoppolják plédjeikkel a nyugágyakat, akkor is, ha egész nap csak fél órát töltenek a medencénél, és persze rosszullétig eszik magukat, ha svédasztalos vacsorához jutnak.
Apropó, svédasztal
Hatalmas mumusa a magyaroknak a svédasztal. Amellett, hogy sokan gond nélkül vállalják a pluszkilókat annak érdekében, hogy mindent végigegyenek a kínálatból, gyakran megfigyelhető itt is a felesleges pazarlás. Nem azzal van a legnagyobb gond, hogy minden ízlik, és mindenből szívesen veszel, hanem amikor minden egyes fogást más tányérra teszel, de persze egyik ételt sem eszed meg teljesen.
Ez iszonyúan bosszantó az összes alkalmazottnak, és nyilván a szálloda, étterem tulajdonosának is, hiszen erről a szokásról csak úgy süt a pocsékolás, a visszaélés.
És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy a többség egyszerűen képtelen megállni, hogy valamilyen ételt ne vigyen el magával egy következő étkezésre…
A szabályok másokra vonatkoznak
Kicsit ez a rossz szokás is a felsőbbrendűségünket próbálja közvetíteni, avagy a „ki, ha nem én?” felfogást. Lényege annyi, hogy a magyarok nem szívesen tartják be a szabályokat, úgy általában sem, nemhogy a nyaralás alkalmával.
Meglehetősen önzőek vagyunk, és csak a saját jólétünkre, érdekeinkre koncentrálunk, de mélységesen fel vagyunk háborodva, amikor valamilyen sérelem minket ér.
Pl. gond nélkül ordítunk a teraszon hajnalban, részegen, de a recepción másik szobáért panaszkodunk, ha a szomszédban éjjel sírt egy kisbaba. Felmászunk a műemlékekre, kérdést sem teszünk fel, miközben átrendezzük az éttermet, hogy mindenki egy asztalhoz ülhessen, és – kérés ellenére – fogyasztás nélkül használjuk az illemhelyiséget.
Nem hagyunk borravalót
Nem is mindenhol szokás borravalót adni sőt, akadnak olyan helyek, ahol ez bántó – de azért nem ez az átlag. Szintén jellemző mentalitás, hogy „ide úgyse jövök többet” és „úgyse ismer senki”, hát akkor minek hagyjak borravalót?
Nos, pont azért, mert turistaként nem az egyénre, hanem az átlagra tekintenek az emberek, a helyiek. Ha sok a negatív tapasztalat, akkor ők is előítéletekkel állnak majd elénk, és más kiszolgálásban lesz része mindenkinek – csak azért, mert te és még sok más honfitársad alpári módon viselkedett, és/vagy még borravalót sem hagyott.
Ez sajnos így működik, de aligha a magyarok azok, akiknek meg kell magyaráznunk milyen, amikor egy nemzet előítéletekkel bánik az emberekkel, pusztán származásuk alapján.
Élelmesség, vagy lopás?
Magyar szemszögből leleményesség és találékonyság, a helyiek szerint alighanem lopás, amit sok turista leművel külföldön. Sajnálatos módon ez egy olyan rossz szokás, amiről elhíresültünk, és emiatt sok helyen ferde szemmel néznek ránk.
Vannak, akik a szerencsepénzeket kiszedik a szökőkutakból, mások tudják, hogy bizonyos magyar forintok – méretükből adódóan – tökéletesen illenek a külföldi parkoló automatákba, így aztán sokat spórolhatnak a díjon. Más kérdés, hogy az üzemeltetők, dolgozók mit feltételeznek rólunk, mikor ürítik a gépeket…
Sajnos még hosszasan sorolhatnánk a rossz szokásokat, és biztos, hogy mással is kiegészíthetnénk a felsorolást. Azonban akadnak ellenpéldák is, és remélhetjük, hogy idővel ezek lesznek többségben, így nem kell szégyenkeznünk külföldön sem.
