A legnagyobb tabu: anyák, akik nem élvezik annyira, hogy gyerekük van

Az érzelmek keveredése nem meglepő. Az anyaság végül is időigényes, munkaigényes érzelmi feladat – amely alapvető identitásváltást, valamint gyakran nehéz élettani változásokat jelent. Az anyáknak valószínűleg nagyon sokféle érzést éltek meg az anyává válás során, amióta csak ember él a földön.

Az anyaság árnyoldalai ma is tabunak számítanak

Mégis, néhány dolog miatt az anyai ambivalencia ma egy kicsit más, és valószínűleg nehezebb eligazodni benne. Az első ilyen ok a gyakran irreális normák azzal kapcsolatban, hogy mit jelent „jó” anyának (vagy ami azt illeti, „jó” babának vagy gyereknek) lenni. Ezt a terhet tovább fokozza a szülői tanácsadóipar által kínált információs túlterheltség és állandó összehasonlítás az internet és a közösségi média korában. A második pedig az a szégyen és megbélyegzés, amelyet sok anya érez egy olyan kultúrában, amely úgy állítja be az anyaságot, aminek kincs minden pillanata. Itt totális tabunak tekintik a tényt, hogy a szülők esetleg nem élvezik a szülőséggel járó minden egyes feladatot és kihívást.

Az utóbbi időben arról beszélni, hogy az anyaság (és az apaság) néha igenis nehéz, már valamelyest elfogadottabb lett, ám azt mondani egy nőnek, hogy bármennyire is szereti a gyermekét, az anya-szerepet nem feltétlenül élvezi, még mindig botránynak számít.

„Az anyai ambivalencia az „és” elfogadásáról szól” – mondja Sophie Brock, az ausztráliai Sydney-ben dolgozó anyasági tanulmányok szociológusa, a The Good Enough Mother podcast műsorvezetője. „Annyi paradoxonban élünk anyaként, és nehéz lehet felismerni: Valójában mindkét érzést érzem”.

Gondolj csak arra, amikor azt érzed, hogy „minden percet a gyermekemmel akarok tölteni, és nem tudok vele egy percet sem tölteni”.  Vagy: „Annyira hálás vagyok, hogy létezik a gyermekem, és nem bírom elviselni, mivé vált az életem.” „A lehető legjobb anya akarok lenni, és nagyon mérges vagyok amiatt, hogy mennyire megváltozott az identitásom.” Vagy akár „nagyon szeretem a gyermekemet, és ebben a pillanatban mégis ki nem állhatom”.