Nem rég ezt olvastam egy közösségi oldalon: ,,Míg meg nem kóstoltam az oroszlánt, nekem a disznó az állatok királya.” És valóban, mi magyarok oda vagyunk a disznóhúsért, akár bevalljuk, akár nem. Mára a disznóhús, a disznózsír a konyhákban az első számú közellenség lett.
VIDEO Napcsókolta smink, a forró estékre
1/6 A disznóhús
Mindenki hallott a mangalicáról, ami attól más, mint a többi sertéshús, hogy félvad fajta lévén, kevés benne az a zsírsav, ami káros. Más a hús rostjainak az összetétele is. Ma már nagyon komolyan leszabályozzák a fajta tenyésztését.
Míg egy átlagos sertés hormonokkal kevert, génmódosított tápot eszik, a mangalica etetése nagyon komolyan le van szabályozva. Emiatt egészséges a mangalica hús. Tehát, tévedés azt hinni, hogy a mangalica mára ,,procc” malac lett, inkább arról van szó, hogy költséges betartani a tartási szabályokat.
Miért éppen a disznó lett országunk első számú ételalapanyaga? A válasz egyszerű: mert a disznó megeszik szinte mindent.
Konyhai maradékokon, a silányabb, kertben termett terményeken nevelték fel, így fenntartása olcsó és praktikus volt, e mellet nagy mennyiségű fehérje és zsíralapú élelemhez juttatta a családot.
Vidéken igen komoly fizikai munkát végeztek nap, mint nap, fehérje és szénhidrát alapú tápanyagra volt tehát szükség. A disznóhús tehát a magyarok életében a kezdet és a vég, az örök.
Mindenki ismeri A tanú-ból azt a részt, amikor Pelikán József lebukik a pincéjében rejtegetett feketevágásból származó finomságokkal. Mint a mennyország kapuja, úgy tárul fel a csapóajtó, ami mögött olyan világ van, amit csak mi, magyarok érthetünk. A magyar bármit kibír, egyedül az éhezést nem.
Úgymond, akkor leszünk csak igazán idegesek, ha nincs asztalunkon nekünk megfelelő étel.
Ennek elkerülése érdekében mindent megteszünk, ahogy Pelikán is mindent megtett, még szabadságát is veszélyeztette.
Jó pár évvel ezelőtt egy ismerősöm, aki lakótelepi lakásban lakott, az újévi malachúst a havonta megrendezendő vásárban kívánta beszerezni. Ki is választotta a malacot, melynek rövidke élete eme piacon ért véget.
A malac nem fért bele a hűtőbe, így, tél lévén, az erkélyen tárolták.
Halk zajokra lettek figyelmesek az erkély irányából, melyre kilépve megdöbbenten tapasztalták, hogy a malac feltámadt. Ez első pánik után kénytelenek voltak kisebb disznóvágást rendezni egy harmadik emeleti lakótelepi erkélyen.
Nincs disznóvágás pálinka nélkül. Nincs disznóvágás olyan fotó nélkül, amin gumicsizmában boldog mosollyal pózolnak a résztvevők az előkészített disznó mellett, és nincs disznóvágás eget rengető jó hangulat nélkül. Nincs disznóvágás a disznó fűszeres vérének megsütése nélkül, ahogyan minden porta nagyon büszke saját, titkos fűszerezésű hurkájára, kolbászára.
A külföldiek számára talán barbár szokás ez az esemény, mi magyarok mégis ragaszkodunk hozzá, mert mi így ,,ünnepeljük” a disznó által hozott áldozatot, azt, hogy jó étel kerül az asztalunkra. Ez az alkalom egy ok arra, hogy összegyűljön a család, a barátok, egy ok arra, hogy magyarként jól érezzük magunkat a bőrünkben. Minden családban van legalább egy anekdota egy emlékezetesre sikerült disznóvágásról.
Számos mondás hivatkozik a disznóra, a disznóhúsból készült ételekre. Gondoljunk csak arra a mondásra, hogy ,,kolbászból van a kerítés”, vagy arra a kifejezésre, hogy ,,zsíros haszon”, vagy hogy ,,malaca van”.
A disznóhús a gazdagság, a szerencse jelképe lett egykor, nem véletlenül. A disznó, a disznóvágás nekünk magyaroknak a ,,kezdet és a vég”, a mindennapok szerves része, a jó étkek és a magyar virtus jelképe.