Voltak idők, amikor a város legmenőbb zenekaraival jártam bulizni, most meg rá kell gugliznom, hogy ki az a Chappell Roan. És ezt a sorsot senki nem kerülheti el.
VIDEO Év végi fejlődés horoszkóp: ez az, amit még idén kell megfejlődnöd
„Mert érted, aki elmúlt 30, és még mindig itt van… Az amúgy mit csinál az életével?” „Hát igen, tényleg elég cringe!”
A sátorban fekve tökéletesen hallottam a mellettünk kempingező fiatalok beszélgetését a fesztiválon, és elmosolyodtam. Persze, 20 évesen én is azt gondoltam, hogy 30 felett véget ér az élet. Most meg itt vagyok 36 évesen, és élvezem a szabadságát annak, hogy a tinik szerint kínos vagyok, de hála az égnek nem kell, hogy ez érdekeljen.
Valószínűleg nincs olyan középkorú komikus, aki meg ne énekelte volna még, hogy a kamaszok mennyire borzasztóan ijesztőek tudnak lenni. Cinikus páncélként hordozzák magukon nemtörődömségüket. Fegyverként használják tudásukat egy olyan világról, amivel bármennyire igyekszünk is, de nem tudunk lépést tartani.
Felismerni, hogy a szemforgatások céltáblájává váltunk, persze elsőre ijesztő gondolat, de valószínűleg jobb nem küzdeni ellene, hanem mosolyogva belenyugodni a sorsunkba. Nincs ugyanis semmi baj azzal, hogy már más dolgok érdekelnek, vagy éppen felnőtt teendőink mellett nem jut időnk és energiánk arra, hogy lépést tartsunk a legfrissebb trendekkel.
És hát őszintén szólva, még amiről tudok, sem feltétlenül értem – minden igyekezetem ellenére sem sikerül például kicsikarni magamból az izgalmat a magas szárú zoknik iránt, bármennyit hallom is, hogy a bokazokni a letűnt generáció védjegye.
Kínos? Ha egy 14 évest kérdezünk, minden bizonnyal az lenne. 36 évesen viszont szerintem az lenne a ciki, ha ezzel törődnék. Vagy, ha őszintén neheztelnék egy kamaszra azért, amit gondol rólam. Nem azért, mert azt gondolom, hogy igaza van, hanem mert 14 éves, és megvan neki a maga baja, ráadásul még alakul a személyisége. Nem hiszem, hogy örökké a zokni alapján dönti majd el, ki a menő arc.
Amióta világ a világ, a kamaszoknak mindig is az volt a dolga, hogy cinikusan szemléljék az előttük járó generációkat, és ez így is van rendjén. Elvégre hogyan mozdulna előre a világ, ha nem lennének forró fejű tinédzserek, akik őszintén, tiszta szívvel és teljes hittel vallják, hogy majd ők jobban fogják csinálni, hogy majd ők jobban tudják?
Felnőttként azonban fontos azt is látnunk, hogy ennek a dacnak a nagy része félelemből fakad: abból, hogy aki lemarad, kimarad, hogy aki más, azt majd nem fogadja be a csorda.
30 fölött éppen az a jó, hogy már látjuk: mindez korántsem annyira fontos, mint tizenévesen gondoltuk. Megvannak a magunk barátai, a magunk értékrendje, és már nem keressük görcse rántott gyomorral a megoldást arra, hogy mindenki szeressen. Elfogadtuk, hogy nem mindenkinek leszünk elég jók – például a szemforgató, hosszú zoknis, ismeretlen zenét hallgató tiniknek sem. És ez jól is van így. 30 fölött nekünk már elég, ha csak gyengéd szeretettel figyelhetjük világmegváltó terveiket, elkerülhetetlen botlásaikat, és mosolyogva várjuk őket az életnek ezen az oldalán, ahol titokban guglizzuk meg az új szlengszavakat.
Nyitókép: KoolShooters/pexels.com
A tinik nevelése: az ötgyermekes anyuka szerint ezt minden szülőnek tudnia kellene
