„Eltört lázmérőből kifolyt higany kék golyói…” Már önmagában annak a kérdésnek a felvetése, hogy: mi a hit? mi lehet hit? utat nyit a több szempontból megfigyelhető hitmeghatározásoknak. Hogy ki-ki a szerint értelmezhesse a hitkérdést, ahogy az képes rezonálni egyéniségével, világra való rálátásával, személyes elvárásaival és törekvéseivel.
VIDEO Nagy éves horoszkóp 2025: így alakul az éved személyes és munkahelyi fronton
Ugyanakkor azt is sugallja, hogy az élet úgynevezett nagy kérdéseit mindenkor, minden korban újra és újra a tárgyalás, vizsgálódás középpontjába kell helyeznünk. Mi lehet ennek az oka? Meglehet: a nagy kérdések bár öröknek mondhatók, éppen azért gravírozódtak kérdésekként az emberbe, mert nem áll készen semmiféle „vegytiszta” válasz, recept, forma.
Minden kor gondolkodó emberei számára újraszülik magukat, önként a vizsgálódások fókuszába helyezkednek, tálcán kínálják fel önmagukat, hogy a korábbihoz képest több, pontosabb, az igazsághoz jobban közelítő részleteket tárhassanak fel magukról. Talán nincsenek is válaszok – legalábbis mindenki által elfogadottak, örökérvényűek – csak örök kérdések válaszlehetőségekkel. De honnan is tudhatnám? Talán tévedek…
Személyre szabott hiteink
Ennél a pontnál eszünkbe juthat az arra gondolok, abban hiszek, amiben akarok szabadsága (noha egyéni hitünk óhatatlanul ütközhet a többi ember vagy csoport hitével.)
Amennyiben az utóbbi megközelítésből indulunk ki, úgy arra a következtetésre juthatunk, hogy nincs egyetlen hit, több hit van. Hogy hányféle? Tán éppen annyiféle, ahány ember gondolkodik a hit kérdéséről/problémájáról. Hogy aztán lesznek-e, vannak-e közös metszéspontok, azt a későbbi megfigyelések és a közös megegyezés (konvenció) világíthatja meg.
Valószínűleg létezik a hitnek objektív (tárgyilagos, pártatlan, részrehajlás nélküli) és szubjektív (azaz személyes, nem feltétlenül tárgyilagos) megközelítési módja, oldala egyaránt. Freud nézőpontját figyelembe véve mindehhez, a hit szubjektív és objektív aspektusát tekintve az ego a személyes hitet jelölheti, a hitet személyes kérdéssé teszi; míg a szuperego társadalmi alapokra helyezi a hitkérdést (a hit „eszközeit”, szimbólumait kulturálisan meghatározhatóvá formálja, melyek köré elveket, normákat, korlátokat épít).
A hit mint emberi létigény
Paul Tillich filozófus szerint (A hit dinamikája c. írásában) kizárólag az embernek vannak szellemi természetű érdekei is. Mindez más élőlények számára nem áll rendelkezésre. Valóban nem látunk búslakodó, az élet értelmén, avagy értelmetlenségén töprengő zebrát, gazellát vagy éppenséggel pumát. Kognitív, esztétikai, társadalmi stb. érdekei csak embereknek lehetnek. Tillich hozzáteszi: a hitben mint az emberek végső létérdekében, mint a lélek legközpontibb aktusában minden egyesül, hiszen képes fölülemelkedni minden más aktuson (tetten, megnyilvánuláson).
Így a hit mint a személyiség központi aktusa: mozgatórugóként működik és a személyes aktusok, azaz „tettek” közül a legszemélyesebbé válik. Minthogy nem lehet kényszerű, így a szabadság ügyeként van jelen. A filozófus továbbmegy, mondván, hogy a hit szabad, ezért ebben a tekintetben a szabadság és a hit voltaképpen egy és ugyanaz.
Belső hajtóerő, híd, jutalom
Gyakran a hitre hajlamos vagyok úgy tekinteni, mint egy (közel)jövőbeli cél megvalósításához szükséges eszközre, melynek ugyanúgy lehetnek praktikus, mint szellemi-spirituális vonatkozásai. A hit e tekintetben belső hajtóerő, inspiráció, fogódzó, mely segít átvészelni a nehéz időszakokat, erőtartalékot biztosítva a kitűzött célok, álmok megvalósításához. Egyfajta láthatatlan hidat képezve a jelen megpróbáltatásai és a harmonikusabbnak álmodott, remélt jövő között.
Mi több, nézetem szerint a hit egyfajta jutalom elnyerése, a vágyott célok eléréséért tett küzdelem, kitartás, szorgalom, állhatatosság tetteiért, bizonyításaiért cserébe.
Ha pedig – ideális esetben – sikerül beteljesíteni a kitűzött célt, kipipálni azt a személyes célok bakancslistájáról, akkor már nem szükséges fenntartani, újakat kell felállítani, magasabbra kell helyezni a mércét. Ezért a hit az önfejlődés, a jellemfejlődés útján mellénk szegődött (láthatatlan) társ vagy eszköz – akárcsak a mesékben: a táltos paripa, a síp, a toll, a csontszilánk stb. Mindezekre akkor támaszkodunk, ha egy „lökésre” van szükségünk, hogy (újra) erőt nyerjünk a tovább-haladáshoz.
Éppen ezért a személyes hitről tartom jelen pillanatban érdemesnek beszélni. És ahogy egy régi bölcs fogalmazott: ami az egyénnek jó, az a köz számára is jó lehet, így az egyéni hit mint mozgatórugó, mint hajtóerő mások számára is nyújthat reményt.
Hit, szabadság, rugalmasság
Ha a hit és szabadság fonalán haladunk tovább, akkor egy olyan hittípus rajzolódik ki előttünk, amely keretet szab, normákat és szabályokat állít fel az egyén számára, ám mindezt az egyén önként, kényszerűség nélkül, szabad akaratából (állítja fel) fogadja el. Meg van győződve ugyanis a felől, hogy célja (ha elég nemes, ha nem károsítja mások szabadságát, ha értéket képvisel és erkölcsös), akkor megvalósulhat. Kellő kitartással természetesen. Ha egy egyszerűbb célból indulunk ki, mint például a korán kelés szokássá formálásából, akkor is konkretizálásra, tervekre és azok következetes betartására van szükségünk. Nem beszélve egy magasabb rendű célkitűzés megvalósítása érdekében felállított „hitrendszerről”.
Tegyük fel, hogy kellőképpen erős hittel felvértezetten végül sikerül megvalósítanunk a korábbi célok egyikét. Ekkor egy sorsfordulóhoz, életünk egy újabb mérföldkövéhez érkezünk. Egy merőben újszerű, még nem ismert szituációba, élethelyzetbe. Ekkor újabb célokat szükséges felállítanunk annak érdekében, hogy az elért helyzetben jól meg tudjunk nyilvánulni. Ehhez ugyancsak hit kell. A feltalálom magam ebben az új helyzetben és kihozom belőle a lehető legjobbat hite.
Vajon a „hiszek/hihetek önmagamban”elv a 21. század emberének a hite?
Más megvilágításba kerül ez a kérdés, ha kissé átrendezzük a mondatot e szerint: „csak magamban hihetek” állásponttá.
Mindenki magából indul ki – szoktuk rebesgetni, így nem meglepő, hogy az önmaga által felállított, olykor igen sajátos hitrendszerre alapozza lépéseit ennek függvényében teszi meg, ez alapján hozza meg döntéseit és viszonyul helyzetekhez. Az önmagamba vetett hit alapfeltétele az önismeret és az önbecsülés, hiszen tudatában kell lennem a képességeimnek, erőmnek, lehetőségeimnek és korlátaimnak egyaránt – így önmagamat gyakran külső szemlélőként, mintegy objektíven is szemügyre kell vennem, mi több: mások tekintetén át kell vizsgálnom önmagam, ahhoz, hogy kellőképpen reális, a legkevésbé sem elfogult, eufemizált, a valóságtól elrugaszkodott, avagy attól elmaradott képet fessek magamról.
Hogy is fogalmazott a költő? Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat. Klisé, hogy az ember társas lény, ezért az egyéni fejlődés talán nem függetlenítheti teljes mértékben magát a közösségitől, a mindennapos interakcióktól. Nyomós kérdés ezért, hogy történhet-e valós, erőteljes énfejlődés a „négy fal között”, kizárólag remetemagányba vonultan, teljesen izoláltan, avagy mindennek nélkülözhetetlen feltétele az emberekkel való érintkezés, kapcsolattartás is. Ahogy az aktív meditáció megalapozója, Osho mondta egykor: a belső elvonulás magányából vissza kell térnünk a zajos piactérre – hiszen itt tétetik próbára a jellemfejlődés minősége, valódisága (nem szó szerinti idézet).
A cikk folytatódik, lapozz!
Válassz egy alakzatot, és tudd meg, milyen lélek vagy
