„Nincsen semmi baj, itt vagyok, mindjárt jobb lesz” – suttogtam a cicám fülébe. Csak akkor kezdtem el zokogni, amikor az állatorvos felemelte a sztetoszkópot a hófehér bundájáról, és azt mondta: „Már nincs velünk.”
VIDEO Év végi fejlődés horoszkóp: ez az, amit még idén kell megfejlődnöd
Tizenkét évvel korábban egy menhelyen találtam rá. Először csak egy fényképet láttam róla, de rögtön éreztem: ő lesz az én macskám. Falun nőttem fel, gyerekként sok állatom volt, de felnőttként – már amennyire egy 23 éves lányt felnőttnek lehet nevezni – ő volt az első.
A Noé Állatotthonból hoztam el, ahol felelős állatmentőként az első perctől őszinték voltak velem. Tudtam, hogy a kiszemelt cicámnak több egészségügyi problémája is van, és notórius szorongó, aki kimondottan rosszul viseli más macskák társaságát. Papírforma szerint nem éppen ideális választás egy első állatos gazdinak, de amikor a rémülten pihegő kis test egy perc alatt elernyedt a kezemben, és boldogan dorombolni kezdett, egyértelmű volt, hogy van közöttünk kémia.
Hazafelé az autóban ülve azt gondoltam: te jóságos ég, lett egy macskám, és ez mostantól akár évtizedekre is így marad. A szemébe néztem és azt mondtam neki: akármi lesz is, most már mindig itt leszek.
Akkoriban sok szöveget szerkesztettem egy divatmagazinnak, és mivel a New York-i divathéten a Chloé divatmárka hófehér, habos-babos ruhákat vonultatott fel, az én hófehér, hosszú, selymes szőrű cicám is a Kloé nevet kapta.
Nem volt könnyű vele. A baráti körömben lassan visszatérő humorforrássá vált, hogy „már megint mi baja van Margó macskájának”, mert ez a szerencsétlen állat a legfurább és legkülönfélébb betegségeket szenvedte el. Emlékszem, amikor az állatorvosunk egyszer felírt neki egy tablettát, és a receptet átnyújtva azt mondta: „Általában megkérdezném, hogy meg tudod-e oldani, hogy beadd neki de felteszem, neked ebben már rutinod van.” Az volt. Szemcsepp, fülcsepp, tabletta, pasztilla, bőrnyugtató sampon (igen, ehhez bizony le kellett zuhanyoztatnom!), semmi nem jelentett már kihívást a számomra. Persze, javamra szolgált, hogy Kloénak áldott jó természete volt. Az évek során mindössze egyetlen egyszer fordult elő, hogy egy fájdalmas ínygyulladásra beléerőszakolt gyógyszer miatt halk morgás mellett karmolásra emelte a mancsát, majd a következő pillanatban szégyenlősen le is eresztette, mint aki elnézést kér a viselkedése miatt.
Az évek jöttek, mentek, szerelembe estem, szakítottam, költöztem, megint szerelmes lettem, megint szakítottam, újra költöztem – Kloé volt csak állandó. Ott volt velem, mikor az első saját lakásomat megvettem, ott, amikor az esküvői ruhámat próbáltam fel a nappaliban, ott sündörgött a lábamnál, amikor a fürdőszobában döbbenten néztem a kezemben tartott tesztre: két csík lett.
Mire a lányom megszületett, Kloé már idős cica volt, legalábbis a saját kategóriájában. A különböző egészségügyi problémáival egyértelmű volt, hogy nem az a szobacica lesz, aki majd 20 évig is elél.
A 10-hez közeledve már jelentősen lelassult a mozgása, kevesebbet játszott, többnyire a kanapén aludt, szorosan a lábamhoz bújva, vagy az ablakban ülve nézte az elhaladó buszokat.
Amikor fájdalmai lettek, és már a gyógyszerek sem segítettek, tudtam, hogy itt az ideje elengedni őt, de próbáltam halogatni a döntést. Aztán egy este arra ébredtem, hogy a nappaliban sírdogál. Kimentem, és láttam rajta, hogy engem keres, de nem talál. Eltévedt az 50 négyzetméteres lakásban, ahol évek óta lakott.
Másnap felhívtam az állatorvost.
„Nincsen semmi baj, itt vagyok, mindjárt jobb lesz” – suttogtam bele a bolyhos kis fülekbe, miközben a vizsgálóasztalon feküdt, és csak akkor kezdtem sírni, mikor már nem volt velünk. Most, fél évvel később, már nem csak a hiányát érzem, ha rágondolok, már tudok örülni annak a rengeteg boldog pillanatnak, amit egy másik élőlény közelsége, bizalma és szövetsége adott. Akkor viszont csak egy dolog nyújtott vigaszt: hogy az utolsó pillanatig vele maradtam. Úgy, ahogyan az első találkozásunkkor megígértem neki.
Nyitókép: Svyatoslav Balan/istockphoto.com
Ez a macskafajta illik hozzád, zodiákusod szerint
