Van, amikor egy történet nemcsak meghat, hanem mélyen megérint, és szinte szavak nélkül szólít meg. Ilyen számomra az ikervesztés témája. Régóta vonz, régóta keresem – és most végre megérkezett hozzám. Egy családállítás során nemcsak tanúja, hanem részese is lehettem egy olyan élménynek, amely egyszerre volt fájdalmas, szép és gyógyító. Ezt az élményt szeretném most veled is megosztani!
VIDEO Nyári horoszkóp: Mit hoznak idén nyáron a csillagok?
Egy láthatatlan kötelék nyomában
Vannak témák, amelyek különös erővel vonzanak – számomra az elveszett ikrek története mindig is ilyen volt. Már évekkel ezelőtt találkoztam vele, amikor Angster Mária könyveit olvasva először megéreztem ennek a láthatatlan köteléknek a mélységét.
Később a podcasteket, előadásokat hallgatva is gyakran előkerültek ezek a szívbemarkoló, fájdalmasan szép történetek – magzati korban elvesztett testvérekről, akikről gyakran senki sem tud, de akik hiányát valaki a családból mélyen, tudattalanul mégis magával cipeli.
A módszer, ami láthatóvá teszi a láthatatlant
A családállítás egy olyan módszer, amely a rendszerszemléletre épül: segít feltárni és megérteni azokat a láthatatlan kötelékeket, ismétlődő mintákat és mélyen gyökerező fájdalmakat, amelyeket generációkon át hordozunk – sokszor tudat alatt.
Az állítás során képviselők segítségével egyfajta „élő tér” nyílik meg, ahol a lélek szintjén történhet a gyógyulás. Nehéz szavakba önteni, ami családállítás során történik, mert tényleg megfoghatatlan, láthatatlan, még sincs soha kérdés bennünk, hogy valóságos-e mindaz, ami kirajzolódik előttünk.
Ezt a módszert többek között Bert Hellinger alapozta meg és Magyarországon Angster Mária volt az egyik első személy, aki szellemi-szakmai hitelességgel kezdte meg a tanítását. Alapvetően az ikervesztés témáját is ő emelte be a köztudatba: nem is sejtjük, milyen sokan élnek úgy, hogy fogantatáskor ketten (vagy többen) indultak el, de végül egyedül érkeztek meg a világra.
Ez a módszer egyre ismertebb és elfogadottabb itthon is – legalábbis számomra úgy tűnik, hiszen a közösségi média algoritmusai már a lakóhelyem közelébe is sorra dobják fel a lehetőségeket. Én azonban továbbra is a régóta ismert és mélyen tisztelt terapeutámhoz járok Győrbe. Már hosszú évek óta, újra és újra, minden alkalommal megtapasztalom ennek a módszernek a varázsát – nemcsak akkor, amikor én állítok, hanem akkor is, amikor „csak” szereplőként vagyok jelen. Ez utóbbi legalább annyira gyógyító számomra, mint amikor konkrétan az én elakadásaimat nézzük meg.
Bár sokat olvastam és hallottam az ikervesztésről, mégis sokáig úgy tűnt, nekem kimarad ez az élmény. Talán nem véletlenül: lehet, hogy engem nem érint? Vagy csak várni kellett, hogy akkor találkozzam vele, amikor készen állok rá? Úgy tűnik, utóbbi, mert múlt vasárnap elérkezett ez a pillanat – nemcsak tanúja lehettem egy ikertörténetnek, hanem testközelből élhettem meg. Egy olyan élmény közepébe csöppentem, ami sokáig velem marad majd és amit most szeretnék megosztani veled. Mert hiszem, hogy ezek a történetek nemcsak egyéni, hanem kollektív gyógyulást is hozhatnak.
Saját élmény testközelből
Ezúttal is szereplőként vettem részt az állításon. Már az elején éreztem, hogy valami különös történik: mély fáradtság ült rám, becsuktam a szemem, az oldalamra feküdtem és csak figyeltem befelé. Nem láttam, nem hallottam, mi zajlik körülöttem – csak éreztem. Valaki mögém feküdt, egy másik ember a lábamhoz térdelt. Az érintéseik finomak, gyengédek voltak, mintha vigyáznának rám. Ugyanakkor éreztem, hogy valaki más erőszakosan próbál elvinni ebből a térből – de a védelmezőim nem engedték.
A családállítás során az időérzék teljesen elmosódik – fogalmam sincs, meddig feküdtem így, magamba merülve. Aztán egy kép villant be: mintha egy barlang száján néznék befelé. De ez a barlang nem sötét, fekete vagy félelmetes sőt, megnyugtatóan ismerős. A belseje vöröses árnyalatú, a fala harmonikaszerűen redős – a látvány inkább melegséget sugárzott, mint rettegést. És a távolban, nagyon-nagyon mélyen, mintha láttam volna valamit.
A szemem továbbra is csukva volt, de felébredt bennem a gyanú, mi történhet körülöttem, úgyhogy megkérdeztem a mögöttem fekvőt: „Te ki vagy?” A válasz már nem is lepett meg annyira: „Nem tudom… most nem ember vagyok. Inkább… valami burok.” A lábam mellett térdelő pedig kérdés nélkül is azt mondta: „Én izomnak érzem magamat.” Ekkor összeállt a kép: ez egy szüléstörténet! A lelkemmel egy szülőcsatornába néztem bele – vissza, egy olyan térbe, ahol valami (valaki) még ott van.
És ekkor megértettem. Amit ott láttam, nem egy élő magzat volt, hanem egy élettelen kis test. Egy hátrahagyott ikertestvér.
Mélyen éreztem: nagyon korán elveszítettük őt, a terhesség legelején. Még nem is mondhatnám, hogy volt teste. De mégis ott volt. És én csak néztem. Ott álltam a születés kapujában, de miatta nem tudtam továbbmenni. Rá vártam, vele együtt szerettem volna megszületni.
Ekkor a terapeuta szereplőként hozzám irányította azt a személyt, akinek az állítást tartottuk. Abban a másodpercben éreztem, hogy szerepet cseréltünk: ő lett a visszatekintő gyermek (ahogy azt a valóságban is megélte) én pedig az élettelen magzat, a „hátrahagyott” testvér. Egymásra néztünk. Nagyon mélyről jött belőlem egyetlen, rövid, tiszta mondat: „Menned kell!” Éreztem, hogy ideje háttérbe vonulnom, neki pedig világra kell jönnie. Nagy sírások közepette, egyszerre erőből, mégis gyengéden, megszületett az élő gyermek és hasonló gondoskodás mellett elismertük, elengedtük az ikertestvért is.
Dupla veszteség vagy dupla gyógyulás?
A zárókörben kiderült, hogy akinek az állítást tartottuk, mélyen érezte: az elveszett ikre egy fiú volt. Sőt, az is megfogalmazódott benne, hogy az egyik várandóssága során talán ő maga is elveszített legalább egy babát – de lehet, hogy kettőt is, hiszen kétszer is vérzett a terhessége elején. Mintha duplán nyílt volna meg számára a gyógyulás lehetősége: nemcsak a saját ikréhez kapcsolódhatott, hanem azokhoz a magzatokhoz is, akik talán sosem születtek meg a fizikai világba, de lélek szintjén mégis jelen voltak az életében.
Ez a felismerés mélyen megérintett. Elkezdtem magamban kutakodni, hogy lehet-e ez az én történetem is, hiszen sosem kapunk véletlenül egy szerepet, annak mindig oka van. Lehet, hogy valaha én is ikertestvérrel indultam? Lehet, hogy volt egy vetélésem, amit halvány, megmagyarázhatatlan sejtelemként hordozok magamban? Vagy talán mindkettő igaz – és ez a mostani élmény egyszerre nyitott kaput bennem több szinten is?
Nem tudom még a válaszokat, és talán nem is kell mindenről pontosan tudnom. Ami biztos: ez az élmény újabb lépéssel vitt közelebb önmagamhoz. A kiegészítő foglalkozások mellett a családállítás számomra egyfajta belső iránytűvé vált – újra és újra emlékeztet arra, hogy minden történet, amit engedünk magunknak megérezni, közelebb visz ahhoz, akik valójában vagyunk. És bár nem mindig tudjuk pontosan, honnan ered egy fájdalom, egy elakadás vagy épp egy furcsa hiányérzet, a lélek emlékezik. A családállítás pedig segít lefordítani ezt az emlékezést – gyengéden, de nagyon is mélyre hatóan.
Hiszem, hogy minden egyes állítás, amelynek tanúja vagyok, egy kis darabot rak helyére bennem is. És ha valaha volt egy elveszett testvérem vagy gyermekem – most már tudom, hogy szeretettel és méltósággal tudtam őt elengedni.
A 2000-es évek legjobb filmes pasijai, akikért tiniként olvadoztunk
