A háború alatt, vagy a háború után szocializálódott nagyszüleinknek benne volt a génjeiben, hogy mindennel spórolni kell. Noha néhány trükkjük ma már extrémnek tűnik, érdemes lehet tanulnunk tőlük, hogy elkerüljük a pazarlást.
Ételt nem dobunk ki!
„A nagymamám mestere volt az ételek ‘újrahasznosításának’. Vasárnaponként például sült csirke volt, és amikor mindenki evett, a tepsiben maradt csontokról lekapargatta a húst, összetépkedte, elkeverte zöldségekkel, ha volt, akkor egy kis majonézzel is, és ebből még másnapra szendvicset készített a nagypapámnak, amit a munkába vitt. A megmaradt főtt krumpliból még rakott krumpli vagy paprikás krumpli készült, a kimaradt pörköltből rizses húst csinált. Ha a kenyér már kicsit szikkadt volt, lepirította egy kis zsíron, vagy bundás kenyeret csinált belőle, de az biztos, hogy étel nálunk soha nem került a kukába.
Inni csapvizet ittak, de ezt sem folyatták naphosszat, míg hideg víz jött a csapból, a nagymamám engedett reggelente egy nagy kancsóba, és azt betették a hűtőbe. Nyaranta mindig tett el házi szörpöket is, ahhoz szódavizet ittak, amiknek az üvegét mindig nagypapa hordta el újratölteni.” (Kitti, 33)
Inni csapvizet ittak, de ezt sem folyatták naphosszat, míg hideg víz jött a csapból, a nagymamám engedett reggelente egy nagy kancsóba, és azt betették a hűtőbe. Nyaranta mindig tett el házi szörpöket is, ahhoz szódavizet ittak, amiknek az üvegét mindig nagypapa hordta el újratölteni.” (Kitti, 33)