Az elmúlt időszakban sokszor olvasgattam olyan tartalmakat, amiket gyerekmentesek osztanak meg egy közösségi oldalon. Nem mondom, hogy mindennel egyetértek, mert sokszor úgy látom, csak a feszültséget generálják.
Azonban nagyon sok olyan szempontot is megmutattak, ami elgondolkoztattak, illetve, amikről úgy gondolom, hozzájárultak ahhoz, hogy bizonyos kérdéseket én is másként lássak. Nekem eszembe sem jutott, hogy vannak emberek, akik hátrányos megkülönböztetésben részesülnek azért, mert nincs gyermekük. Számomra teljesen alapvető, hogy a családalapítás magánügy. Azonban erről nagyon sokan nem gondolkodnak így. Mivel hazánkban is az egyik fő irányvonal, hogy a párok minél több gyereket vállaljanak, óhatatlanul is háttérbe szorulnak minden egyéb intézkedés során azok, akik úgy döntöttek, tudatosan nem alapítanak családot.
Sokan ismerik magukat annyira, hogy tudják, nem szeretnének szülővé válni. Mások nem akarják félbetörni a karrierjüket, vagy éppen úgy érzik, nem ideálisak a körülményeik. Vannak, akik környezetvédelmi okok miatt döntenek a gyerekmentesség mellett, megint mások pedig egyszerűen nem éreznek semmilyen késztetést rá. Ez a hozzáállás sok ember számára érthetetlen, pedig a gyerekmentességnek valóban vannak előnyei.
A szülői paradoxon
A PositivePsychology.com-on jelent meg egy cikk, ami közelebbről is betekintést engedett a szülői paradoxonba. A látszólagos lehetetlenséget az okozza, hogy a szülők legnagyobb boldogsága a gyermek – eközben egyre több és több kutatás támasztja alá, hogy a gyermekvállalás csökkenti a boldogságot. A megjelent tanulmányban Anderson, Russel és Schumm 1983-as, vagy Campbell, 1981-es felmérését említik. Ezekből már akkor egyértelműen kiderült, hogy annak ellenére lesznek boldogtalanabbak az újdonsült szülők, hogy egyébként saját maguk is úgy vélik, boldogabbak lettek a családalapítás után.
De miért nem teszik a gyerekek boldogabbá a szüleiket?
Már a kérdés sem helyes, hiszen a gyermekek csak akkor érkeznek feladattal erre a világra, ha már eleve elvárásokkal élünk irántuk. Ez sajnos nem helyes, de aligha kivédhető. Amikor várandós voltam, én is ezerszer elképzeltem, milyen lesz a gyermekem – sőt, még abban is biztos voltam, hogy kislányt szeretnék. Szerencsém volt, mert nem csak „megfelelt” az elképzeléseimnek, túl is szárnyalta azokat. Pedig egyáltalán nem volt helyes, hogy így ábrándoztam, hiszen komoly lelki sebeket is okozhattam volna neki azáltal, hogy anyjaként lányt várok, ő pedig fiúnak születik.
Apróságnak tűnik, de sok szakértő elemezte már ezt a kérdést, többek között Orvos-Tóth Noémi is az Örökölt sors című könyvében. Nagyon nehéz ugyanakkor szülőként elvárások nélkül élni, hiszen egyénként is vannak feltételeink. Elvárásokkal élünk a barátainkkal, a férjünkkel, vagy éppen a saját szüleinkkel szemben is.
Egy 2016-os felmérés szerint nem a beteljesületlen követelményeink szabnak gátat annak, hogy a gyermekeink boldogabbá tegyenek minket, hanem azok a stressz hatások, amik ebben az új élethelyzetben érnek mindannyiunkat.
A csecsemők, kisgyerekek új, addig ismeretlen helyzeteknek, ezáltal stressznek tesznek ki bennünket. Ilyen a megnövekedett idő-és energiaigény, a munka és a magánélet egyensúlyának zavarai, az alváshiány, valamint a pénzügyi teher. Természetesen egyénfüggő, kinél, melyik faktor nő a legjobban, milyen stresszorok emelkednek ki, tűnnek el, vagy éppen mik csatlakoznak az új család életébe.
Talán nem túl meglepő, de ezek a terhek extrém módon nyomják az egyedülálló szülők vállait. Ez az oka annak, hogy ők a legalacsonyabb szintű jólétet, boldogságot mutatják a (gyermektelen) párokhoz képest. A legnagyobb irónia a szülői paradoxonban az, hogy a felmérések alapján az emberek általában kevésbé elégedettek a házasságukkal, ha gyermekeik vannak. Ezzel még ironikusabbá téve azt a nézőpontot, ami szerint a gyermek a házasság megkoronázása.
Mikor vagyunk a legboldogabbak?
Roy Baumeister „Az élet értelme” című munkájában kifejti, hogy az Amerikai felnőttek életében két boldogságcsúcs található. Az egyik ezek közül az esküvő és az első gyermek születése közötti időszak, a másik az utolsó gyermek otthonról való távozása, és a házastársa halála között található.
Amennyiben a családot a személyes boldogságunk szemszögéből nézzük, a gyerekmentes házasélet fázisai számítanak a legboldogabb időszakoknak.
Akkor mégis miért vállalunk gyermeket?
Vajon mi az oka annak, hogy gyermeket vállalunk akkor is, ha lényegében nem tesznek minket boldogabbá sőt, úgy tűnik, hogy a személyes boldogságunkat egyenesen háttérbe szorítják? Félretéve az ösztönöket, a gyermek születése bizonyítottan felelős az önértékelésünk felemeléséért, különösen a nők esetében – ez derült ki Thomas Hansen, Britt Slagsvold és Torbjørn Moum 2009-es kutatásából.
Érdekes adalék, hogy bár alapvetően a nők önértékelését emeli a gyermekvállalás, egy 1979-es felmérésből az is kiderült, hogy a férfiak sokkal inkább hátrányosnak tekintik a gyermektelenséget, aminek jó eséllyel evolúciós okai is lehetnek.
Mindebből arra következtettek a kutatók, hogy hiába rontja a pillanatnyi boldogságunkat a családalapítás, attól még hosszútávon értékesnek és értelmesnek tekinthetjük.
Kicsit hasonló ez, mint a tanulás: a cél a szakma, a tudás megszerzése. Annak ellenére is megküzdünk a feladatokkal, hogy aktuálisan nem vagyunk éppen túl boldogok a felmérésektől, a befektetett időtől. Ám amikor végre kézhez kapjuk a diplománkat és elhelyezkedünk egy jó beosztásban, akkor úgy érezzük: megérte. Időközben pedig megerősödünk, rájövünk, hogy sokkal többre vagyunk képesek, mint hittük, ezáltal nő az elégedettségünk és az önbizalmunk.
A kutatók egyébként azt tapasztalták, hogy az Egyesült Államokban a legnagyobb a szülői paradoxon. Itt éleződik ki leginkább a gyermekek „negatív jelenléte” és a személyes boldogság közötti ellentét. Ha mindez azért lehetséges, mert az USA-ban hajlamosak az emberek extrém módon koncentrálni személyes boldogságukra, aminek a következménye az, hogy irreális elvárásokkal élnek saját vágyaik iránt. Minél inkább individualista egy társadalom, annál nagyobb mértékben jelentkezik a szülői paradoxon.
Személyes tapasztalatok
Az önértékelésem valóban javult azóta, hogy gyermekem született. Nem azért, mert úgy gondolnám, bármit is „alkottam”, hiszen nem érzem úgy, hogy a kislányomnak hálásnak kellene lennie nekem a jelenlétéért. Ugyanakkor számos szerencsés körülmény segít, hogy így gondoljam: ilyen az, hogy mindkét nagyszülő elérhető közelségben van, hogy nem szűnt meg teljesen az énidőm, hogy rugalmas a munkabeosztásom, de az is, hogy a párkapcsolatomon nem hagyott nyomot a családalapítás. Ennek ellenére az első időszak nálunk is iszonyatosan nehéz volt, különösen az első 8-12 hónap. Mára persze el sem tudjuk képzelni az életünket a kislányunk nélkül, és lényegében körülötte forog az életünk.
Furcsa, de csak mióta gyermekem van tudom teljesen megérteni azokat a párokat, akik nem szeretnének családot alapítani. Nem tartom önzőségnek, hanem a saját igényeik felismerésének, életük tudatos irányításának – amelyből mindenkinek egy van.