„Ha csúnyán beszéltem, anyám ecettel mosta ki a számat” – Furcsa gyermekkori büntetések

Ha csúnyán beszéltem – vagy visszabeszéltem -, anyám kimosta szappannal a szám. Tudom, ez nem olyan ritka, de ő egy idő után csípős szószra váltott, egyre csípősebbre, de arra is immunis lettem elég hamar. Onnantól jött az ecet, na azt sosem tudtam megszokni.

Hárman vagyunk testvérek és bárki rosszalkodott, mindig együtt bűnhődtünk. Mindenki keresett a lakásban egy sarkot, befordult és ott kellett állnunk órákon keresztül. Volt, hogy apám elaludt, hallottuk, ahogy horkol, de akkor sem mertünk elmozdulni.

13 és 14 éves korom között szobafogságban voltam. Egy teljes évig. Különórákra vagy sportolni sem mehettem, suli után hazamentem, tanulás, vacsora és a szobámban kuksoltam. Könyvek, tévé és zene nélkül. Egy teljes évig.

Már kiskoromtól nagyon szerettem olvasni, de mindig rossz volt a szemem, erős szemüveget hordtam. A büntetésem mindig az volt, hogy a szüleim elvették a szemüvegem. Sosem ütöttek meg, hangos szó sem volt, csak a szemüvegem elvétele, ezáltal pedig nem tudtam olvasni, amit a legjobban szerettem. Azóta sem tudom, mit gondoljak erről, hogy hatásos volt-e, vagy kegyetlen.

Ha rosszalkodtam, az volt a büntetésem, hogy egy régi hátizsákban kellett téglát hordanom a kertünk egyik végéből a másikig. Minél nagyobb volt a büntetés, annál több tégla került a zsákba és annál többször kellett fordulnom. Nyáron a melegben, télen a hóban, de volt, hogy esőben-sárban is kint cipekedtem.

Anyám nevelt egyedül, az ő fegyelmezése kimerült abban, hogy bezárt órákra a szekrénybe. Éhesen, szomjasan kuksoltam a sötétben, néha fél napon keresztül. Egyszer nem bírtam ki és odapisiltem, azért külön büntetés volt, hogy az ágy helyett a fürdőkádban kellett aludnom.

Apám mindig mesélte, hogy az ő apja egyszer azzal büntette, hogy az összes féltett kazettáját összetörette vele. Fognia kellett egy kalapácsot és nagyfater végignézte, ahogy apám egyenként összetöri a szeretett kazettáit. A legszomorúbb, hogy apám szerint ő ebből tanult és jobb emberré tette, ezért ő is ezt a módszert alkalmazta. Össze kellett törnöm a CD-imet, telefonjaimat, mindent, ami értékes volt számomra. Egyszer a kedvenc rajzomat is széttépette velem, az volt a legrosszabb, büszke voltam arra a rajzra. Ezzel az érte el, hogy semmihez nem mertem ragaszkodni. Akár tárgyak, akár emberek, a mai napig tudatosan nem kötődöm szorosan semmihez és senkihez, mert félek, hogy el kell majd pusztítanom.

Öten vagyunk testvérek és ha összevesztünk, egész nap egymás kezét kellett fognunk azzal a tesóval, akivel nézeteltérésünk volt. A mai napig jó testvérek vagyunk.

Az én büntetésem az volt, hogy anyám kizárt a házból. Nem játszhattam, nem mehettem el, a verandán kellett ülnöm órákon keresztül. Egyszer egész estére kint hagyott, akkor a szomszédok felhívták apámat. Kértem, hogy ne tegyék, mert így csak még jobban kikapok majd és így is lett, hiába mondtam anyámnak, hogy nem én kértem. Volt, hogy télen a hidegben annyi ideig voltam kint, hogy már nem éreztem az ujjaimat és utána hetekig hólyagos volt a bőröm a fagyástól. Végül anyámat skizofréniával diagnosztizálták és apámhoz kerültem.

Amikor rossz voltam, anyámék lefogtak és kiropogtatták a lábujjaimat, mert tudták, hogy ezt utálom.