Nehéz az életünket átszövő, azt meghatározó örökkérdésekről, és -dilemmákról beszélni. A szabadság, a szerelem, a barátság, a bűn, az erények, és természetesen a halál témájával minden időkben alapvetőnek tartották foglalkozni. A legnagyobb bölcsek töprengtek ezek mibenlétéről, és osztották meg tapasztalataikat, gondolataikat. Mind a mai napig foglalkoztat bennünket az élet-halál kérdése, ám viszonyulásunk merőben más jellegű, mint a korábbi századokban élő és gondolkozó embereké volt.
VIDEO Nagy éves horoszkóp 2025: így alakul az éved személyes és munkahelyi fronton
Modern világunkban tabusítunk, ködösítünk, félve közeledünk e témához (a halálhoz), mint valamely megszelidítetlen állatféléhez, időben elkapva előle a kezünket, nehogy végül belemarjon abba. Elleplezzük, és csak alkalomadtán lopódzunk a közelébe, hogy mintegy résnyire fellibbentve a fátylat, belessünk rejtekébe. Adagonként, cseppenként vesszük magunkhoz a róla szerzett tudást. Óvatosan, tapintatosan, bátortalanul közeledünk a halál kérdéséhez. És bár tudjuk, hogy mindannyian egyszer szembetaláljuk vele magunkat, mégis minden nappal abban az erőt-adó reményben ringatózunk, hogy: „van még időnk!”.
Az egyik ókori görög költő, Szémonidész, ekként szólt a halálhoz való emberi (és vissza-visszatérő) attitűdről:
„De nincs, ki azt ne higgye: majd egy szebb újév/ vagyonnal és pazar javakkal érkezik.”
Marcus Aurelius császár Elmélkedéseiben arra buzdít mindannyiunkat, hogy folyamatosan legyünk készek a távozásra, hogy „nyugodt lélekkel, minden megkötöttségtől szabadon” várjuk „az életből visszahívó kürt szavát.” Hogy mindez megvalósulhasson: rendezett élet(vitel)re van szükségünk. A rendezett lelkű és életű ember pedig „egyszerűen, erényesen, derűsen él”, nem neheztel senkire.
Akinek a halál küszöbéhez „tisztán, nyugodtan, minden földi béklyótól mentesen, sorsával kényszeredettség nélkül megbékélten kell elérkeznie.” Arra sarkall, hogy „mint halandó lény(ek)” tekintsünk a világ dolgaira. Továbbá, hogy minden igyekezetünkkel próbáljunk ne úgy élni, mintha még legalább tízezer év állna a rendelkezésünkre, hiszen „a kikerülhetetlen ott lebeg” mindenki feje fölött. Ezért, amíg élünk, ameddig módunkban áll, addig legyünk, váljunk jó emberré.
A tabusított halál
Századunk írói között nem/nem mindig és nem mindenki osztja az ókori bölcsek – a fentiekben is ecsetelt – higgadtsággal (el)fogadott, a természet elkerülhetetlen, így minden kétséget kizáróan jónak és szükségesnek tartott halálról vallott vélekedéseit. Köztük a bestselleríró Timothy Keller sem – vagy legalábbis nem teljes mértékben. A szerző Halál című könyvében van néhány olyan halálhoz kapcsolódó nézet, melyről akár azt is állíthatnánk, hogy némiképpen visszatükrözik a 21. század emberének elmúláshoz kapcsolódó meglátásait. E szerint:
- a halál mint Nagy Gát szerepel, mely egymáshoz kötődő embereket választ el kérlelhetetlenül
- mint Nagy Szakadás, tudniillik az anyagi (materiális) emberi részünket leválasztja az oszthatatlan, halhatatlan résztől
- Nagy Sértés, mivel minden egyedi, ismételhetetlen embert egyszer, személyválogatás nélkül „kukacok vacsorájaként” kínál fel
- továbbá a halál: ocsmány, riasztó, kegyetlen, szokatlan, fájdalmas, ellenség – ami jobbára készületlenül ér minket, így a lelkiismeret arra „kényszerít” bennünket, hogy „gyávák” legyünk (hogy ne merjünk szembenézni, illetve szembesülni az elkerülhetetlennel).
Atul Gawande sebész, kutató, író úgy véli, hogy ez a tabusítás, elkendőzés, ez a megrögzött és makacs védekezés a halállal szemben kulturális okokra is visszavezethető. Gondoljunk csak bele abba, hogy alig néhány évtizede, egyes kultúrák és közösségek sokgenerációs családjaiban az emberek végigkísérhették, -szemlélhették szeretett családtagjuk elvesztését. Ha „szerencséjük” volt, fel tudtak készülni az elkerülhetetlenre, beszélgethettek a haldoklóval, (szemlélőként) részt vehettek a távozás folyamatában.
Atul Gawande szerint modern társadalmunkban „elrejtjük a haldoklókat”, és hogy „a mi kultúránk él leginkább tagadásban, ami kérlelhetetlenül közelgő halálunkat illeti.”
Hozzáfűzi: noha „nincs semmi, ami ennyire elkerülhetetlen lenne, a modern ember mégsem készül rá, nem úgy él, mint ha egyszer valóban megtörténne. Az orvost is kerüljük, mert félünk; tagadjuk, hogy a testünk halandó, és úgy teszünk, mintha sosem állna le (…) A halált szóba se hozzuk, mert »ízléstelen« vagy még rosszabb.” The Pornography of Death (A halál pornográfiája) című esszéjében Geoffrey Gorer antropológus azt állítja, „ma már nem a szex a tabutéma, hanem a halál.”
A cikk folytatódik, lapozz!
A halálközeli élmények meglepő hatásai az életre
