15 éves voltam, amikor legelőször festék került a hajamra, és rögtön a kékkel indítottam. Onnan pedig a harmincas éveimig nem is volt megállás.
VIDEO Pár percben megtanítalak, hogyan készíts elbűvölő Valentin-napi sminket
Legelőször az éppen fodrásznak tanuló unokatestvérem festette be a hajamat, és éveken keresztül ő is maradt az, akitől a legújabb hajszíneket kaptam. Tökéletes szimbiózis volt ez. Neki mindig volt vászna, amin gyakorolhatott, én pedig ingyen jutottam a legőrültebb és legszínesebb frizurákról, amikről egy kamasz csak álmodhatott.
Fiatal felnőtt koromra persze meg is lett az őrült kísérletezés végeredménye, a hajam rendesen tönkrement, és gyakorlatilag lehetetlen volt egységes színt adni neki. Még ma is összeugrik kicsit a gyomrom, ha arra gondolok, hogy néztem ki a kényszerűségből egészen rövidre vágott, narancssárga foltos hajammal, de ezzel együtt sem bánok semmit. Ez volt az ár, amit megfizettem azért, hogy a tinédzser éveimben kísérleteztem, saját utat kerestem, és szerintem teljesen rendjén van, ha ez az időszak erről szól – sőt.
A hajfestésről még ekkor sem mondtam le, és egy, az egyetemi éveket átívelő lángvörös korszak után (amit akkoriban így neveztem, ma már inkább a Pumikli-piros szót használnám) már jóval szelídebb évek következtek.
A cikk folytatódik, lapozz!